Lelkiség

Szeptember 23-án ünnepeljük Pietrelcinai Szent Pió atya liturgikus emléknapját. Élete sokunk előtt ismert, hiszen rengeteg vallási irodalom, és játékfilm is készült róla. Megadatott, hogy járhattam a sírjánál is San Giovanni Rotondoban, ahol leróhattam tiszteletemet és imádkozhattam épen maradt holtteste előtt.

Pió atyát Szent II. János Pál pápa avatta boldoggá, majd 2002-ben a szentek sorába iktatta. Homíliájában a következőket mondta róla:

„Pietrelcinai Szent Pio atya egész életében mind jobban igyekezett hasonlítani a keresztre feszítettre: mindvégig annak teljes tudatában volt, hogy arra hivatott, egészen különleges módon legyen a megváltás művének munkatársa. E nélkül a folytonos keresztre való utalás nélkül nem lehet megérteni az ő életszentségének titkát. Isten szemében ugyanis a kereszt az üdvösség valódi eszközévé vált az egész emberiség számára, az az út, amelyet maga Jézus is ajánl mindazok számára, akik Őt követni akarják.”

Hadd ajánljam a testvérek figyelmébe a neki tulajdonított imát (kilenced), melyet gyakran elimádkozhatunk szükséghelyzetünkben: Kilenc napon keresztül mindennap imádkozzuk el a Kilenced mindhárom tételét.

1. Jézusom, Te mondád: „Kérjétek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak néktek.” Íme, most zörgetek, keresek és kérem a kegyelmet, hogy….Miatyánk…Üdvözlégy…
2. Jézusom, Te mondád: „Amit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Íme, most a Te nevedben kérem az Atyától a kegyelmet, hogy:…Miatyánk…Üdvözlégy…
3. Jézusom, Te mondád: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” Íme, most szavad csalatkozhatatlanságára támaszkodom, és kérem a kegyelmet, hogy:…Miatyánk…Üdvözlégy…

Jézusom Szentséges Szíve, Te nem tudsz részvétlen lenni a szerencsétlenek iránt. Légy irgalmas hozzánk, nyomorult bűnösökhöz is! Add meg nekünk Szűz Mária Szeplőtelen Szívének, a Te és a mi gyöngéden szerető Édesanyánknak a közbenjárására a kért kegyelmet! Amen

Robi atya

Szent Kereszt felmagasztalásának napján, kézenfekvő a kérdés, miért ünnepeljük ezt az embert meggyalázó kivégzőeszközt? Szent Pál írja: „Mi azonban, a megfeszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság.” De mi keresztények, nem akármilyen keresztet tisztelünk, hanem azt a keresztet, amelyet Jézus szentelt meg áldozatával: az ő mérhetetlen szeretetének gyümölcsét és bizonyítékát. Krisztus vérét ontotta a kereszten, hogy az emberiséget kiszabadítsa a bűn és a halál szolgaságából. Ezért lett a kereszt a romlás jeléből az áldás jelévé, a halál jeléből a szeretet jelévé.

Jézus a Getszemáni-kertben előre látta, átérezte, milyen szenvedés vár rá, ami emberségét félelemmel töltötte el. A Szentírás szavai szerint “vérrel verejtékezett”. Ismerjük szavait: “Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tied.” Ilyen áldozatra csak az a mérhetetlen szeretet képes, aminek tanúbizonysága az Atya felé az ő akaratának elfogadásában állt, felénk, emberek felé pedig a szenvedés átélésében. Jézus kereszthalála az a pillanat, amikor a legdicstelenebb az emberek előtt, de legdicsőbb az Atya szemében: amikor a sátán bukása elérkezett. Ez az a pillanat az, amikor megnyílik a mennyország, feltárul az ember számára az örök boldogság, az üdvösség ajándéka.

A kereszt nem csak a kereszténység szimbóluma, de földi életünk kísérője is. Minden ember, aki valaha élt és élni fog a földön, találkozik a kereszttel. A hívő embernek azonban nem kell tudattalanul elszenvednie, hanem tudatosan kell hordoznia, sőt érdemszerzővé tennie. Az Istenhez tartozás szinte lehetetlen áldozathozatal, lemondás és keresztjeink elfogadása, vállalása nélkül. Kempis Tamás így fogalmaz: “Sokan sürögnek Jézus körül, akik szeretik az ő mennyei országát, kevesen, akik keresztje alá hajtják vállukat. Sokan vannak, akik vágyakoznak vigasztalására, de kevesen kérnek részt a megpróbáltatásból. Lakomájában sokan mellé ülnek, böjtjét kevesen vállalják. Arra mindenki vágyakozik, hogy vele örvendezzék, de kevesen akarnak valamit szenvedni érte.

Életünkben a legtöbbször nem is számítunk arra, hogy megpróbáltatásokkal, keresztekkel találkozhatunk. Ezek valahogy nem illenek bele elképzeléseinkbe. Pedig a kereszteket nem lehet kikerülni. Sokszor mi magunknak ácsoltuk, mert olyan útra tévedtünk, ahonnét vissza kell fordulnunk, vissza kell találnunk. Ilyenkor a megállás az összegzés eszköze, arra késztet, hogy végiggondoljuk addigi életünket. Van, hogy továbbra sem értjük az okát, emberi ésszel nem találunk magyarázatot. Akárhogy is, de a keresztekkel számolnunk kell. Eldönthetjük azonban hozzáállásunkat, ami hitünk mélységétől függ. Legyenek bátorítóak számunkra Szalézi Szent Ferenc szavai, aki a következőképpen fogalmazott: “Azt a keresztet, ami most annyira nyomja válladat, mielőtt elküldte volna hozzád az Úr, mindenható szemével megvizsgálta, szerető irgalmával átmelegítette, mindkét kezével méregette, vajon nem nagyobb-e, nem nehezebb-e a te számodra, mint amennyit elbírsz? Aztán megáldotta, szent kegyelmével, irgalmával megillatosította, reád és bátorságodra tekintett, és így érkezik a mennyből a kereszt, mint Isten köszöntése, mint a te Istened szeretetének irgalmas ajándéka”.

Robi atya

„Az Istent szeretőknek minden javukra válik.” /Róm 8,28/

„Két (öt) templom vonzásában…”
Hála és köszönet – búcsúzó gondolatok Gábor atyától

Kedves Testvérek!

Bő egy év, Veresegyházon (és az erdőkertesi, őrszentmiklósi, valamint a vácbottyáni közösségekben) töltött év elmúltával, immáron bedobozolva, összecsomagolva állok a(z) „Két (öt) templom vonzásában”. Hálával köszönöm Püspökatyának, hogy egy évvel ezelőtt a diakónusi gyakorlatom helyéül „Robi atya nyájait” jelölte ki számomra. Öröm volt megismerni minden közösséget, csoportot, egyegy családot, történetet, ízt, mosolyt és imát. Látni, hogy mint egy „nagycsaládos édesapa”, hogyan kell magunkat odaadva, megosztva, és a LELKI gyermekeink mindegyikét önmagáért szeretve, PAPként élni a XXI. század küszöbén. Köszönök minden imádságot, amelyet értem és növendéktársaimért az Úr elé vitt a közösség, illetve annak egy-egy tagja. Hálás vagyok, hogy a hittanos csoportoknak köszönhetően én is újra tanulhattam és imádkozhattam egy-egy fontos, Jézushoz és az Egyházhoz vezető sarokpontot.

Öröm volt a liturgiákon közösen énekelni, szolgálni, felkészülni egy-egy hétköznapi és vasárnapi „mise-csapattal” a legszentebb pillanatokra.

Hálás vagyok az egyházközség munkatársainak, mert segítettek kérdéseikkel, türelmükkel, hogy a plébániai adminisztrációba leendő lelkipásztorként is beletanulhassak.

Kívánom, hogy 15-20, sőt 50 év múlva is sok gyermek és fiatal töltse meg a veresegyházi egyházközség napjait és tereit és így Isten Országa itt, ezen a csodálatos településen (is) egyre növekedhessék…

Így viszem magammal, mintegy a „jegyesség időszakának” (vagyis a papságra készület utolsó évének, az átmeneti diakonátusnak) csodás egy évét a szívemben.

Köszönettel, hálával,imával és ÚJMISÉS ÁLDÁSSAL:

+ Gábor atya