Ha lehetőségünk volna nyilvános szentmisén részt venni, húsvétvasárnap az esti szentmisében az emmauszi tanítványok történetét olvasnánk fel. Ez a történet, olyan szívet melengetően idézi fel azt a pillanatot, amikor a tanítványok felismerték Jézust a kenyértöréskor. Az emmauszi tanítványok felismerésének kettős értelme, mondanivalója van számunkra: egyik, hogy vajon mi felismerjük-e Krisztust a szentáldozásban? Átérezzük-e, mekkora érték az, amire minket érdemesít Isten általa? Megteszünk-e mindent, hogy lelkünk a legméltóbb állapotában fogadja a Krisztussal való közösséget? Vagy megszokássá válik? Ha igen, mi is úgy haladunk életünk útján Krisztussal, mint az emmauszi tanítványok haladtak Jézus mellett az úton. Nem ismerjük fel. Ott van mellettünk, sőt bennünk, de hiába próbál hozzánk a legközelebb férkőzni, mi tartjuk magunktól távol. Vagy az is megesik, hogy egy- egy pillanatra közel is érezzük magunkhoz. Ha valami nagyszerű, csodás dolog történik velünk, mi is érezzük, amit a tanítványok így fogalmaztak: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk?” Milyen szép mondat, és mennyire igaz a mai emberre is! Hányszor lángol a mi szívünk is egy szép ünnepen, egy mélyebb imádságban, egy tanítás hallatán, egy-egy szentáldozás alkalmával. De vajon ez a lángolás nem csak fellángolás-e, mint a tanítványoké, mert még kevés ahhoz, hogy lobogjon? Egy pillanatra megérint, de hatása nem tartós, nem fordít át. Másik mondanivalója a mai evangéliumi résznek, hogy vajon életünk eseményeiben felismerjük-e Krisztust? Észrevesszük-e Krisztust keresztjeinkben? Meglátjuk-e az ő jelenvalóságát életünk nehéz, fájdalmas pillanataiban? Felismerjük-e azt, hogy velünk van akkor is, amikor ráébredünk bűneink, gyarlóságaink súlyára? Elfogadjuk-e az ő irgalmas jelenlétét, amikor bűnbánatot tartunk? Hallgatunk-e finom sugallataira? Meg tudjuk-e különböztetni az ő indíttatásait saját akaratunktól, sokszor a gonosz lélek megtévesztésétől? Ha a szeretet okán érzünk késztetést szívünkben embertársaink felé, biztos, hogy hallgatnunk kell rá. Hányszor érzünk szinte megmagyarázhatatlan indíttatást, hogy segítsünk valakin, hogy meghallgassuk a másikat, hogy időnkből áldozzunk embertársunk javára. Szintén elsősorban és leggyakrabban a házastárs felé, a családi közösségben fontos ezt megélnünk. Ilyenkor ne hagyjuk magunkat észérvekkel lebeszélni. Ha bárki életébe Krisztus üzenetét visszük, szavainkkal, tetteinkkel, akkor nem csak a másik embernek, de nekünk is sokszorosan kamatozik majd.
Ha Jézust beengedjük az életünkbe, derűs lélekkel tudjuk végezni a napi munkánkat, szolgálatunkat. Kegyelme pedig elkísér, hogy a mindennapokban evangéliuma szerint élhessünk. Még akkor is, ha utunk során újra és újra gyengeségeinkkel szembesülünk, elesünk, de újra fölkelünk. Hogy a földi utat Jézussal járva eljussunk végül az örök boldogságba.
Áldott húsvétot!
Robi atya