Isten mindenkit úgy tud megszólítani, úgy tudja értésére adni, amit közölni szeretne vele, ami a legközelebbi út a szívéhez, értelméhez. De az is kell, hogy aki felé közölni akarja magát, annak a szíve nyitott legyen rá, a földi, evilági dolgok végességét látva, hagyjon utat az Isten szavának. A pásztorok ezek voltak. Angyal viszi hírül nekik, hogy megszületett a Megváltó. Az angyal nem azok közé megy, akik a várandós Máriát és Józsefet szálláskereséskor elutasították. Nem akarja megleckéztetni őket, hogy ki is lehetett volna az ő vendégük. Jézus a feltámadása után sem a főtanács előtt jelenik meg az ő megdicsőült testében, hogy bemutassa, hogy mégis igaz volt minden, amit magáról állított. Hanem azokhoz, akik ezt mindig tudták róla, akiknek szava, csodái, élete elegendő bizonyíték volt, hogy felismerjék benne az Isten fiát. Akik azt látták, – mert meg akarták benne látni, – aki valóban volt. Ők ezt hitükért ajándékul kapták cserébe. A pásztorok azok az emberek voltak, akik földi életük egyszerűségében rá tudtak csodálkozni az Isten nagyságára, a természet szépsége, a természet erőinek láttán, annak alkotóját is felismerték. A pásztorok meg tudták látni a betlehemi gyermekben Isten ajándékát. Isten ma is minden ember számára kettős módon nyilvánul meg. Egyfelől mindenki megél benső tapasztalatokat, indíttatást, különleges élményt. Másfelől kinyilatkoztatja magát Isten, kinyilatkoztatja a Szentlélek szavát, melyet az élő Egyház tár elénk. Ahhoz, hogy felismerjük, mit is akar üzenni számunkra, ezt a kettőt kell magunkban összehangolni. Ha nem őszinte önzetlenséggel vagyunk nyitottak a benső hangra, és a külső isteni szóra, akkor az tévútra vezethet. Vajon mi meghalljuk üzenetét, mint a pásztorok, ha szól hozzánk?
Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott, boldog, békés új évet egyházközségünk minden tagjának!
Robi atya
