A misszió jelenlegi helyzetét legpontosabban Szent VI. Pál pápa határozta meg 1975. december 8-án kelt Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli levelében. A Szentatya már ekkor világosan látta a globalizáció hatását a világ társadalmaira, hogyan lesz mind egyneműbbé az emberiség az egyre „kisebbé váló” Földön. Ahogy ugyanis lassan a világ minden kontinensén és minden országában kezd megjelenni a kereszténység, úgy növekszik egyre jobban a Krisztust nemismerők száma is a valamikor szín keresztény, katolikus területeken.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnik a misszió, hanem csak azt, hogy megváltozik. Vagyis a misszionáriusnak nem kell okvetlenül másik kontinensre utaznia, ha igét akar hirdetni az azt nemismerőknek, mert azok jönnek ide, vagy már egyenesen ide születnek, itt élnek. Bár vannak eltérések az egyes országok és földrészek hitterjesztői kihívásai között, az igehirdetés így válik minden keresztény életének megkerülhetetlen részévé. Már csak azért is, mert az egyes ember életvitele sokszor beszédesebb lehet, mint megannyi prédikáció, vagy teleírt könyv.
Azonban mi a mi hithirdetésünk fő mozgatórugója? Semmiképp nem a másik kárhozattól való megmentése. Isten nálunk sokkal irgalmasabb. Az Ő ismerete mindig csodálatos belső boldogsággal jár. Az igazi boldogság pedig nem tud az emberben megmaradni, ki kell, hogy mondja, világgá kell, hogy kiáltsa, hogy mindenki ugyanolyan boldog legyen, mint ő.
De mi értelme van akkor a „klasszikus” missziót ünnepelni? Mivel az egyház mindenhol más ajándékokkal rendelkezik, és más akadályok állnak az igehirdetés előtt, mindig kell, hogy segítsék egymást a különböző részek. A mai napon, amikor pénzt gyűjtünk a misszió javára, egy olyan Istentől kapott ajándékban részesítjük testvéreinket, amiből nekünk relatíve sok van. Amikor pedig Ázsiából vagy Afrikából papok jönnek hozzánk, ők részesítenek bennünket saját ajándékaikban, amiből nekik van több.
Így lesz az egyház igazán szerető testvéri közösség a távolság és minden határ ellenére.
Zoli atya
