Romzsa Tódor 1911. április 14-én született Máramaros vármegye Rahói járásának Nagybocskó községében, vasúti tisztviselőcsaládban, kilencedik gyermekként. A nagycsalád szerény körülmények között élt, evangéliumi lelkületben. Romzsa Tódor Rómában készült a papi szolgálatra, 1936. december 25-én szentelték pappá. A Szentszék 1944. szeptember 8-án Romzsa Tódort nevezte ki munkácsi püspökké. Kárpátalja teljes területének elfoglalását a Vörös Hadsereg 1944 novemberében fejezte be. Kárpátalja szovjetizálása egyszersmind a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye halálos ítéletét is jelentette, csak a Rómával való egység megtagadása és a Moszkvai Patriarchátus fennhatóságának elfogadása menthette volna meg. Romzsa püspöknek a hatalom képviselői az 1944-47-es évek során többször is nyíltan kijelentették, hogy ha ellenáll és a hatalom kérését nem teljesíti papjaival együtt, akkor ne várjanak irgalmat. A püspök válasza minden alkalommal rövid, de annál világosabb és bátrabb volt: „Inkább a halál és mindenfajta kínja, mint a Krisztus Igazi Szent Egyházának elárulása.” Mivel az ortodoxiára való átállást egyszer s mindenkorra elutasította, a szovjet pártállam legfelső vezetése a püspök fizikai likvidálása mellett döntött. A püspök 1947. október 26-án vasárnap a munkácsi járási Lókában templomszentelést végzett. Másnap reggel ő és kísérete lovaskocsin Iványi felé vették útjukat, amikor egy 14 kerekes, amerikai gyártmányú Studebaker katonai teherautó teljes sebességgel beléjük rohant. Az ütközés a darabokra tört kocsiból a benne ülőket az árokba dobta. Ekkor a teherautót követő terepjáróból kiugrált milicisták vasrudakkal agyba-főbe verték a sebesülteket, s rövid időn belül végeztek volna áldozataikkal, de a kanyarban megjelent egy postát szállító teherautó. Erre a merénylők elhajtottak. A postaautó megállt és az időközben odaért emberekkel együtt személyzete rögtönzött elsősegélyben részesítette az eszméletlen sebesülteket. Beszállították őket a munkácsi kórházba, ahol a sebészeti osztály főorvosa, dr. Fedinecz Sándor és kollégái minden orvosilag-emberileg lehetségest megtettek a sérültek életéért. Mivel a merénylet nem sikerült, Hruscsov ismét Sztálinhoz fordult segítségért. Grigorij Majranovszkij NKVD orvos-ezredes, toxikológus-professzor, egy curáre nevű mérget tartalmazó ampullát adott át az állambiztonsági szervek helyi ügynökének, egy Oderka nevű ápolónőnek. November 1-jén éjszaka dr. Bergman, a kórház igazgató-főorvosa a püspök mellett virrasztó Bazil-rendi nővéreket „éjjeli vizit” címén kiparancsolta a betegszobából, s Oderka beadta a halálos mérget. 2001. június 27-én avatták boldoggá. Ő a Munkácsi Görög katolikus Egyházmegye és egyúttal Kárpátalja első szentje.

Robi atya

Október 23-án ünnepeljük az ’56-os forradalom és szabadságharc 64. évfordulóját. Tisztelettel és kegyelettel emlékezünk meg azokról, akik a legdrágábbat adták nemzetünk szabadságáért és függetlenségéért: az életüket. Az eseményeket, – ha valaki nem volt szemtanúja azoknak a napoknak – az idő távlatában történészek kutatása és megítélése alapján ismerhetjük meg. A hősök emlékezetét kegyelettel idézzük fel: imádkozunk az elesettek lelki üdvéért.

Október a rózsafüzér hónapja. Akár egy-egy tized felajánlásával gyakoroljuk az irgalmasság lelki cselekedeteit – értük, és mindazokért, akik húsbavágóan érintettek voltak, és érintettek ma is! Hiszen sok olyan család él szerte az országban, akik hordozzák nemzetünk e traumájának sebeit: megtorlás, bebörtönzés, disszidálás és sorolhatnánk ’56 diadalmas és tragikus őszének következményeit. Az én családom is érintett volt ebben: nagymamám testvére is a forradalomban való részvétele miatt menekült külföldre a megtorlás elől.

Magyar népünk történelme során számtalanszor adta tanújelét vére árán is szabadságvágyáról. Arról a vágyáról, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Ezt próbálta megtörni az ’56 utáni puha diktatúra, de valójában ezt a szabadságvágyat elpusztítani soha nem lehet. Belénk van kódolva. Isten mindenkit az ő gyermekeinek szabadságára hív. Arra a szabadságra, ami az ő legszentebb álma rólunk, emberekről. Ez pedig nem más, mint hogy legyünk krisztusi emberek. Gyökössy Endre kedvenc kifejezése ez volt: Homo Christianus – Krisztusi ember. Ő írja azonos című könyvében, hogy akkor vagyok igazán ember, ha több telik tőlem, mint amennyi saját erőmből telhetne. Amikor a saját erőtlenségem helyett Jézus erejével élhetek. Ebből az erőből fakad feladatunk: dolgozni saját magunkon. Éppúgy, ahogy egy szobrász, egyetlen nagy kő-, vagy márványtömbből faragja ki azt, amit elméje, szíve, múzsája diktál. Mindenki a saját lelkét faragja. Torzó lesz? Vagy gyönyörű? A saját felelőssége. Senki sem tudja kifaragni helyette. Jézus Krisztus kegyelméből, az ő erejéből, az ő irgalmából táplálkozva kell formálódnunk egy életen át: úgy élni, hogy egyre inkább hozzá hasonlítsunk. A legnagyobb forradalmi tettünk a Lélekkel való együttműködés. Az élet minden területén, de különösen lelki életünkben. Magyarságunk és kereszténységünk elsődleges küldetése ebben a hitét vesztett Európában, hogy általunk váljék láthatóvá a krisztusi ember.

Robi atya

„…akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre.” /Mt 22,9)

Egyházunkban hagyományosan október 3. vasárnapját a Misszók vasárnapjának is nevezzük, vagyis ezen a napon különösképpen is imádkozunk azokért a papokért, szerzetesekért, vagy éppen elkötelezett világiakért, akik – hazájuktól távol – a világ valamely pontján hirdetik az evangéliumot. Ezért október 18-án perselyadományainkat az ő javukra, munkájuk támogatására ajánljuk fel. Magyar népünket is missziós szerzetesek, a bencések vezették a keresztény hitre, Szent István kérése nyomán. Pannonhalma bencés közössége több, mint 1100 éve tanúskodik arról, hogy milyen nagy szerepük volt a magyar nép, és a magyar iskola megteremtésében. Persze sok más szerzetes közösség is jelenlétével, munkájával, szolgálatával tanította eleinket, az evangélium, a tudományok és a földművelés megannyi szegmensének ismeretére a középkori magyar történelem tanúsága szerint. De keresztény népünk maga is adott missziós hivatásokat, akik a ferences, a
szalézi vagy éppen a jezsuita rend kötelékében vitték el az Örömhírt Latin-Amerikába, vagy éppen a Távol-Keletre.

Ma, amikor már Európa, és benne hazánk is újra missziós területté vált, a missziót, a megtérést, a lelki megújulást, elsősorban saját magunkon kell kezdenünk. Idézem Ferenc pápát, aki az idei misszós vasárnapra írt körlevelében a következőket írja: „…A misszió a szabad és tudatos válasz Isten hívására. De csak akkor hallhatjuk meg ezt a hívást, ha személyes szeretetkapcsolatot ápolunk az Egyházában élő Jézussal. Tegyük fel magunknak a kérdést: készen állunk-e elfogadni a Szentlélek jelenlétét az életünkben? Készen állunk-e meghallani a misszióra való felhívást… a hétköznapi életünkben? … aktuális kihívás, hogy megértsük mit akar Isten most, a világjárvány idején mondani nekünk? A betegség, a szenvedés, a félelem, az elszigeteltség kérdéseket vet fel bennünk. Kérdőre von minket azok szegénysége, akik magányosan halnak meg, akiket magukra hagynak, akik elveszítik a munkájukat és a megélhetésüket, akiknek nincs otthonuk és nincs mit enniük. A jelenlegi helyzet növeli a bizalmatlanságot és a közömbösséget, de közben figyelmesebbé is kell tennie minket a másokkal való viszonyunkra. És az imádság, amelyben Isten megérinti és megmozdítja a szívünket, megnyit minket a szeretet, a méltóság, testvéreink szabadsága, valamint az egész teremtés iránti gondviselés vágya felé….” (Ferenc pápa)

Robi atya

Szent István halála előtt, 1038-ban Nagyboldogasszony ünnepén reménytelennek tűnő helyzetében, kilátástalan körülmények között, amikor elveszíttette fiát és azt látta, hogy fellázadnak ellene, felajánlotta koronáját, népét, országát a Boldogságos Szűznek. Felajánlása óta a Magyarok Nagyasszonyaként is tiszteljük a Szűzanyát. Az ünnepet Vaszary Kolos egykori pannonhalmi főapát, esztergomi érsek kérésére XIII. Leó pápa engedélyezte a magyar nemzet számára 1896-ban, és külön ünnepet engedélyezett október második vasárnapjára, amit Szent X. Piusz pápa helyezett október 8-ra. Vaszary Kolos célja az volt a Magyarok Nagyasszonya ünnepével, hogy népünk, mint nemzet fejezhesse ki kötődését Jézus anyjához, a Boldogságos Szűzhöz.

Miben ad példát számunkra a Boldogságos Szűzanya? Mária a Szentlélektől eltelve, nagyon bensőséges kapcsolatban volt az Istennel, és Fiával Jézussal, és egész élete a hitből táplálkozott. Mély Istenkapcsolatában felismerte az Úr rá vonatkozó akaratát. Életeseményeiben felismerte Isten jelenlétét. A hit nekünk is segítségünkre van abban, hogy hűségesen vállaljuk mindennapi keresztünket, végbevigyük kötelességeinket, ott ahová az Isten rendelt minket. Így téve tanúságot hitünkről, formáljuk mi is környezetünket, közösségeinket, és történelmünket a beteljesedés felé.

„…Azért emeljük föl tehát hozzád szívünket, imádkozásra kulcsolt kezünkkel együtt, hogy nagy alázattal kitárjuk színed előtt könyörgésünket. Oltalmazzad is, esengve esdünk, és védjed hatalmas pártfogásoddal minden testi-lelki gonosz ellen édes hazánkat, hogy mindenkor virágzó legyen Isten dicsőségére és néped vigasztalására. Legyen eszköz benne a te esedezésed, hogy az Anyaszentegyházat, vagyis a katolikus hitvallást idehaza és mindenütt széles e világon fölmagasztalás érje; hazánk püspöki karának, a főpásztoroknak és az egész papságnak nyerj isteni segítő kegyelmet, nekünk pedig, híveidnek, tanulékony, engedelmes és az élő hit cselekedeteivel s gyümölcseivel bővelkedő szívet, hogy meg ne nehezteljen szent Fiad reánk, és országát tőlünk joggal el ne vonja…” (Eszterházy Pál: Ima a Magyarok Nagyassszonyához)

Robi atya