Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja. Tudós költőnek is nevezték társai. Verseiben gyakran megjelenik katolikus életfilozófiája, mégis egész életét egyfajta istenkeresés jellemezte. Így ír hitéről: „Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? Mely elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel? A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz… Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne….” Babits a kereszten (halálos betegségében) találkozott Krisztussal, ezért nem tudott költeményeiben emléket állítani a „hit boldog óráiról”. Egész életútját összefoglalja a Csillag után című verse, melyről most, Vízkereszt ünnepéhez közeledve érezhetjük, hogy mennyire aktuális saját életünkre vonatkozóan is. Egész életünk során Jézus felé haladunk, oly sok buktatóval, akadállyal, megpróbáltatással teli úton, és igyekezetünkben végül nem a betlehemi Kisdedhez, hanem az értünk Golgotán meghalt Krisztushoz érünk. Őelőtte számot kell adnunk mindenről. Arról is, amit tettünk, és arról is, amit elmulasztottunk. De hisszük, és bízunk abban, hogy az ő Irgalma felemel és üdvözít minket.

Robi atya

Babits Mihály: Csillag után

Az első karácsony óta lehetünk igazán tisztában emberi mivoltunk értékességével és méltóságával. Jézus osztozott emberi sorsunkban. Megtapasztalhatóvá tette számunkra az Istent. Mert Jézus nem valamit adott, hanem önmagát. Tehát mindannyian megajándékozottak vagyunk. Erről feledkezett el a jóléti társadalom, amelyben élünk, és amely sajnos, hat ránk is. Isten „nem kímélte” Szent Józsefet, az Istenanyát és Jézust a földi nyomorúságtól. Hogy szamárháton több napos járóföldet tegyen meg, senki sem kívánná a mai kismamáktól. Máriának természetes, hogy engedelmeskedjen a törvénynek. Eszébe sincs félni, aggódni, noha emberileg neki sem volt könnyű. Mitől kellene tartania Máriának, ha Isten vele van? Mi érhetné Isten beleegyezése, akarata nélkül? A mi életünkben ugyanígy történik. Nem az a kérdés aggasztó helyzetben, hogy Isten keze milyen eseményeken keresztül vezet, hanem csak az, hogy az ő kezébe kapaszkodunk-e?

Szent Családot éjszakára senki se fogadta be Betlehemben. A közöny, mulasztás bűne ma is jelen van. Nem lenne annyi rossz a világban, ha mindenki csak a saját lehetőségein belül nem mulasztaná el a jót, amit megtehet. A Szűzanya nem dicsekedett kiválasztottságával és születendő gyermeke személyével. És ha tette volna is, ki hitt volna neki? Vajon ha az Istenanyát, majd az Isten Fiát is elutasították, jogot formálhat-e bárki a különbségtételre, ember és ember között? Isten Fia minden ember üdvösségéért jött. Előtte mindnyájan Isten Irgalmára szoruló, megtérésre hívott, végtelenül szeretett emberek vagyunk. Mi keresztények ennek az Irgalomnak vagyunk tanúi és továbbadói itt a Földön.

Isten szeretetének továbbadását tapasztaltam meg szüleim szeretetén keresztül is, akik velem együtt hat gyermeket vállaltak. Bizonyára nem volt könnyű nekik felnevelni minket, különösen abban a korszakban, amelyben gyerekkorunkat töltöttük. De lehetőségeikhez mérten, előteremtettek mindent, amire szükségünk volt. És megadták számunkra az élet nélkülözhetetlen ajándékait: hitet, erkölcsi tartást, az önzetlen szolgálat és a vendégszeretet megannyi szép példáját. Erre van leginkább szükség, ebben a feje tetejére fordított világban. E gondolatokkal kívánok egyházközségünk minden tagjának és minden jóakaratú embernek Isten áldotta , boldog és békés karácsonyt!

Robi atya