A misszió jelenlegi helyzetét legpontosabban Szent VI. Pál pápa határozta meg 1975. december 8-án kelt Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli levelében. A Szentatya már ekkor világosan látta a globalizáció hatását a világ társadalmaira, hogyan lesz mind egyneműbbé az emberiség az egyre „kisebbé váló” Földön. Ahogy ugyanis lassan a világ minden kontinensén és minden országában kezd megjelenni a kereszténység, úgy növekszik egyre jobban a Krisztust nemismerők száma is a valamikor szín keresztény, katolikus területeken.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnik a misszió, hanem csak azt, hogy megváltozik. Vagyis a misszionáriusnak nem kell okvetlenül másik kontinensre utaznia, ha igét akar hirdetni az azt nemismerőknek, mert azok jönnek ide, vagy már egyenesen ide születnek, itt élnek. Bár vannak eltérések az egyes országok és földrészek hitterjesztői kihívásai között, az igehirdetés így válik minden keresztény életének megkerülhetetlen részévé. Már csak azért is, mert az egyes ember életvitele sokszor beszédesebb lehet, mint megannyi prédikáció, vagy teleírt könyv.

Azonban mi a mi hithirdetésünk fő mozgatórugója? Semmiképp nem a másik kárhozattól való megmentése. Isten nálunk sokkal irgalmasabb. Az Ő ismerete mindig csodálatos belső boldogsággal jár. Az igazi boldogság pedig nem tud az emberben megmaradni, ki kell, hogy mondja, világgá kell, hogy kiáltsa, hogy mindenki ugyanolyan boldog legyen, mint ő.

De mi értelme van akkor a „klasszikus” missziót ünnepelni? Mivel az egyház mindenhol más ajándékokkal rendelkezik, és más akadályok állnak az igehirdetés előtt, mindig kell, hogy segítsék egymást a különböző részek. A mai napon, amikor pénzt gyűjtünk a misszió javára, egy olyan Istentől kapott ajándékban részesítjük testvéreinket, amiből nekünk relatíve sok van. Amikor pedig Ázsiából vagy Afrikából papok jönnek hozzánk, ők részesítenek bennünket saját ajándékaikban, amiből nekik van több.

Így lesz az egyház igazán szerető testvéri közösség a távolság és minden határ ellenére.

Zoli atya

A rózsafüzér a katolikus hívek egyik legkedveltebb és legismertebb imádsága. Szerzője a hagyomány szerint Szent Domonkos, aki a 13. század elején élt, és az Egyház kiváló szentjei között foglal helyet. Dél-Franciaországban sokáig fáradozott az eretnekek megtérítésén. Miután minden buzgólkodása mellett sem bírt nagyobb eredményeket felmutatni, bánatában a Boldogságos Szűzhöz fordult – akinek amúgy is nagy tisztelője volt – s kérte, tanítsa meg, hogyan harcoljon sikeresebben a már nagyon elharapódzott bűn és eretnekségek ellen. Hagyomány szerint a Boldogságos Szűz ekkor Szent Domonkost arra az imával és prédikálással váltakozó hithirdetésre tanította, amelyből a rózsafüzér-ima mai alakja kifejlődött.

A rózsafüzér szóbéli és elmélkedő imádság összetételéből áll. Elmélkedő részét a szent titkok képezik, amely az Úr Jézus legfontosabb életeseményeit, életének állomásait, szenvedését és mennyei megdicsőülését foglalja magában. E titkok szemlélése közben 1 Miatyánkot és 10 Üdvözlégyet mondunk, hozzácsatolva a Szentháromság imádást: Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek.

„A rózsafüzér természete szerint a békére irányuló imádság, abból a tényből fakadóan is, hogy Krisztust szemléli, aki a Béke Fejedelme és a „mi békénk” (Ef 2,14). Aki hasonlóvá válik Krisztus titkához – és a rózsafüzér éppen ezt célozza –, megérti a béke titkát és életprogrammá teszi azt. Emellett a rózsafüzér elmélkedtető erejével, az Üdvözlégyek nyugodt egymásutánjával megbékítő hatással van az imádkozóra, s felkészíti arra, hogy befogadja, átélje és maga körül is sugározza azt a békét, ami a Feltámadott különleges ajándéka (vö. Jn 14,27; 20,21).

A rózsafüzér a béke imádsága a szeretet gyümölcsei miatt is, melyeket létrehoz. Ha jól végzik, mint elmélkedő imádságot, a rózsafüzér, miközben titkaival elősegíti a Krisztussal való találkozást, szükségszerűen észrevéteti a testvérekben is, főleg a szenvedőkben Krisztus arcát. Hogyan lehetne szemlélni például az örvendetes titkokban a Betlehemben született Gyermeket anélkül, hogy föl ne ébredne bennünk a vágy befogadni, megvédeni és elősegíteni az életet, a világ bármely részén szenvedő gyermekekre gondolva? Vagy lehetne-e követni a kinyilatkoztató Krisztus nyomait a világosság titkaiban anélkül, hogy boldogságai tanúi ne lennénk a mindennapi életben? S miként lehetne szemlélni a keresztet hordozó és megfeszített Krisztust anélkül, hogy ne éreznénk: Cirenei Simonná kell lennünk minden szenvedő vagy reménytelenségbe jutott testvér mellett? Végül hogyan szegezhetnénk tekintetünket a feltámadott Krisztus dicsőségére és Máriára, a koronás Királynőre anélkül, hogy föl ne ébredne bennünk a vágy: szebbé, igazságosabbá, Isten terveit jobban megközelítővé kell tennünk ezt a világot?”

(Részlet Szent II. János Pál pápa Rosarium Virginis Mariae kezdetű apostoli leveléből)

Robi atya