Szent Kereszt felmagasztalásának napján, kézenfekvő a kérdés, miért ünnepeljük ezt az embert meggyalázó kivégzőeszközt? Szent Pál írja: „Mi azonban, a megfeszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság.” De mi keresztények, nem akármilyen keresztet tisztelünk, hanem azt a keresztet, amelyet Jézus szentelt meg áldozatával: az ő mérhetetlen szeretetének gyümölcsét és bizonyítékát. Krisztus vérét ontotta a kereszten, hogy az emberiséget kiszabadítsa a bűn és a halál szolgaságából. Ezért lett a kereszt a romlás jeléből az áldás jelévé, a halál jeléből a szeretet jelévé.

Jézus a Getszemáni-kertben előre látta, átérezte, milyen szenvedés vár rá, ami emberségét félelemmel töltötte el. A Szentírás szavai szerint “vérrel verejtékezett”. Ismerjük szavait: “Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tied.” Ilyen áldozatra csak az a mérhetetlen szeretet képes, aminek tanúbizonysága az Atya felé az ő akaratának elfogadásában állt, felénk, emberek felé pedig a szenvedés átélésében. Jézus kereszthalála az a pillanat, amikor a legdicstelenebb az emberek előtt, de legdicsőbb az Atya szemében: amikor a sátán bukása elérkezett. Ez az a pillanat az, amikor megnyílik a mennyország, feltárul az ember számára az örök boldogság, az üdvösség ajándéka.

A kereszt nem csak a kereszténység szimbóluma, de földi életünk kísérője is. Minden ember, aki valaha élt és élni fog a földön, találkozik a kereszttel. A hívő embernek azonban nem kell tudattalanul elszenvednie, hanem tudatosan kell hordoznia, sőt érdemszerzővé tennie. Az Istenhez tartozás szinte lehetetlen áldozathozatal, lemondás és keresztjeink elfogadása, vállalása nélkül. Kempis Tamás így fogalmaz: “Sokan sürögnek Jézus körül, akik szeretik az ő mennyei országát, kevesen, akik keresztje alá hajtják vállukat. Sokan vannak, akik vágyakoznak vigasztalására, de kevesen kérnek részt a megpróbáltatásból. Lakomájában sokan mellé ülnek, böjtjét kevesen vállalják. Arra mindenki vágyakozik, hogy vele örvendezzék, de kevesen akarnak valamit szenvedni érte.

Életünkben a legtöbbször nem is számítunk arra, hogy megpróbáltatásokkal, keresztekkel találkozhatunk. Ezek valahogy nem illenek bele elképzeléseinkbe. Pedig a kereszteket nem lehet kikerülni. Sokszor mi magunknak ácsoltuk, mert olyan útra tévedtünk, ahonnét vissza kell fordulnunk, vissza kell találnunk. Ilyenkor a megállás az összegzés eszköze, arra késztet, hogy végiggondoljuk addigi életünket. Van, hogy továbbra sem értjük az okát, emberi ésszel nem találunk magyarázatot. Akárhogy is, de a keresztekkel számolnunk kell. Eldönthetjük azonban hozzáállásunkat, ami hitünk mélységétől függ. Legyenek bátorítóak számunkra Szalézi Szent Ferenc szavai, aki a következőképpen fogalmazott: “Azt a keresztet, ami most annyira nyomja válladat, mielőtt elküldte volna hozzád az Úr, mindenható szemével megvizsgálta, szerető irgalmával átmelegítette, mindkét kezével méregette, vajon nem nagyobb-e, nem nehezebb-e a te számodra, mint amennyit elbírsz? Aztán megáldotta, szent kegyelmével, irgalmával megillatosította, reád és bátorságodra tekintett, és így érkezik a mennyből a kereszt, mint Isten köszöntése, mint a te Istened szeretetének irgalmas ajándéka”.

Robi atya