„Láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt”. (Mt, 2, 2)
Az alábbiakban a január 20-án, a református templomban, elmondott elmélkedésemből szeretnék felidézni egy gondolatot: „Imahetünk központi gondolata a Máté evangéliumából vett idézet, a napkeleti bölcsek vallomása. E gondolat körül elmélkedtünk estéről, estére városunk krisztushívő közösségeivel….
… a napkeleti bölcsek leborulva hódoltak Jézus előtt. Valószínűleg életükben először tették ezt, mert maguknál hatalmasabbat addig nem ismertek. A leboruláshoz viszont alázat kell. Az ősbűn óta különböző arcokban jelenik meg az a törekvése az embernek, hogy függetlenítse magát az Istentől. A paradicsomban az ember olyan tökéletes akart lenni, mint az Isten. Ma ezt inkább önmegvalósításnak mondanánk. Az ember független akar lenni az Úrtól, saját kezébe akarja venni sorsát, történelmét, környezetét, az egész univerzumot. Annak az alázatnak a hiánya vezetett ide, hogy a teremtett ember, nem tud leborulni, Teremtője előtt és engedelmeskedni neki. Ebből az a sajnálatos tény következik, hogy az ember Isten nélkül elpusztítja önmagát. Ezt látjuk a környezetszennyezésben, az igazságtalanságban, az egyenlőtlenségben, az éhínségben és a háborúkban. A napkeleti bölcsek azért jó példa számunkra, mert úgy tudtak leborulni a Kisded előtt, hogy ők tanult, és bölcs emberek voltak, mégis képesek voltak rá. Az ember akkor a legnagyobb, amikor letérdel.
Teilhard de Chardin jezsuita tudós, gyermekkorában gyakran látta az apját, térdelve imádkozni, és ez elgondolkodtatta őt arról, hogy milyen hatalmas az az Isten, aki előtt még az ő apja is letérdel. Istent az tudja legfőbb tekintélynek látni, akiben van tekintélytisztelet. Aki fel tud nézni az apjára, feljebbvalójára, nála tanultabbakra, bölcsebbekre, egyáltalán, a másik emberre, hiszen Jézus mindenkiért, minden emberért az életét adta.
Az imádás az ember egyedül helyes alapmagatartása. Olyan életre vagyunk hivatva, amely egyszerre megadja mind Istennek, mind az embernek azt, ami neki jár. Az imádás gesztusában az ember elismeri a maga korlátait, és megadja Istennek az Őt megillető tiszteletet. Ha pedig ezt megteszi, nem formálhat jogot arra, hogy többi embertársa felett uralkodjon. Az embernek, hogy ember maradhasson, be kell ismernie ember voltát, Istennek pedig meg kell adnia a dicsőséget…”
Robi atya
