Vízkereszt után Jézus megkeresztelkedésének ünneplésével fejeződik be a karácsonyi idő. Keresztelő János megkereszteli Isten egyszülött Fiát a Jordán folyóban – ezzel indul Jézus földi küldetése, nyilvános működése, hogy megmutassa Isten szerető jóságát minden ember iránt. Jézus keresztelkedése istenségének jele: igent mond az Atya akaratára.
Akkor Jézus Galileából elment Jánoshoz a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. János igyekezett visszatartani: „Nekem van szükségem a te keresztségedre – mondta –, s te jössz hozzám?” Jézus ezt mondta: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Erre engedett neki. Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,13–17)
Keresztelő János tudta és hangsúlyozta, hogy nem ő a Messiás, s arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldja. Ő csak vízzel keresztelt, utána jön, aki Szentlélekkel fog keresztelni. Az Úr Jézusnak nem volt szüksége arra, hogy felvegye a keresztséget, mégis megtette: egy lett közülünk, vállalta az emberi sorsot. Megkeresztelkedését rendkívüli jelek kísérték: miközben imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb, leszállt rá a Szentlélek, és szózat hallatszott az égből: ‘Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem’. Jézus első nyilvános mozdulatában benne volt egész élete: a Szentlélek erejével cselekszik, hogy az Atya akarata vezesse mindenben.
Jézus megkeresztelkedésekor vált nyilvánvalóvá, teljesedett be Izaiás próféta jövendölése: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Az Apostolok Cselekedete szerint: „mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi.”
Robi atya
Isten mindenkit úgy tud megszólítani, úgy tudja értésére adni, amit közölni szeretne vele, ami a legközelebbi út a szívéhez, értelméhez. De az is kell, hogy aki felé közölni akarja magát, annak a szíve nyitott legyen rá, a földi, evilági dolgok végességét látva, hagyjon utat az Isten szavának. A pásztorok ezek voltak. Angyal viszi hírül nekik, hogy megszületett a Megváltó. Az angyal nem azok közé megy, akik a várandós Máriát és Józsefet szálláskereséskor elutasították. Nem akarja megleckéztetni őket, hogy ki is lehetett volna az ő vendégük. Jézus a feltámadása után sem a főtanács előtt jelenik meg az ő megdicsőült testében, hogy bemutassa, hogy mégis igaz volt minden, amit magáról állított. Hanem azokhoz, akik ezt mindig tudták róla, akiknek szava, csodái, élete elegendő bizonyíték volt, hogy felismerjék benne az Isten fiát. Akik azt látták, – mert meg akarták benne látni, – aki valóban volt. Ők ezt hitükért ajándékul kapták cserébe. A pásztorok azok az emberek voltak, akik földi életük egyszerűségében rá tudtak csodálkozni az Isten nagyságára, a természet szépsége, a természet erőinek láttán, annak alkotóját is felismerték. A pásztorok meg tudták látni a betlehemi gyermekben Isten ajándékát. Isten ma is minden ember számára kettős módon nyilvánul meg. Egyfelől mindenki megél benső tapasztalatokat, indíttatást, különleges élményt. Másfelől kinyilatkoztatja magát Isten, kinyilatkoztatja a Szentlélek szavát, melyet az élő Egyház tár elénk. Ahhoz, hogy felismerjük, mit is akar üzenni számunkra, ezt a kettőt kell magunkban összehangolni. Ha nem őszinte önzetlenséggel vagyunk nyitottak a benső hangra, és a külső isteni szóra, akkor az tévútra vezethet. Vajon mi meghalljuk üzenetét, mint a pásztorok, ha szól hozzánk?