Csodálatos ünnep egyházunkban Mindenszentek napja. Ezen a napon a menny és a föld összeér. Hiszen azokról az emberekről emlékezünk meg, akik földi vándorútjuk végén, hitünk szerint eljutottak az emberiség végső céljához, Örök Otthonunkhoz, magához az Istenhez. Nemcsak ismert szentek, de névtelen ismeretlenek sokasága az, akiket az egyház példaképül állít elénk. Ők mindannyian Isten dicsőségét, és a jó végső győzelmét hirdetik. Előttünk járva példát adtak arra, hogy itt a földön a legfontosabb feladatunk Isten akaratának teljesítése. Az ember abban éri el legmagasabb fokú és legteljesebb szabadságát, ha úgy dönt, Istent szolgálja és megteszi az ő akaratát, vagyis azt az életet éli, amit az Úr számára tervezett. Isten akarata sugallatokban, inspirációkban, a lelkiismeret szavában és más személyeken keresztül mutatkozik meg, ahogy az Úr leginkább el tud jutni az egyes ember szívéhez. A szentek felismerték életükben Isten rájuk vonatkozó akaratát, és ezen az úton jutottak el az életszentségre. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy Isten minden embert meghív az életszentségre, amely minden élethivatásban megvalósítható.
Ennek a vándorútnak a végére, ha úgy tetszik próbatétel végére a halál pillanatában jutunk el. A halál keresztény szemlélete azt mondatja velünk, hogy az élet „túléli” a halált. Jézus Krisztus halála és feltámadása a bizonysága ennek. Földi életük végéhez eljutott testvéreink számára az érdemszerzés ideje lejárt. Nem tudjuk sorsukat, de él bennünk a remény, hogy találkozunk velük az örökkévalóságban. És éppen azért, mert számunkra ismeretlen világba érkeztek, imádkozunk értük. Szentmisék, és imádságok felajánlásával segítjük őket ahhoz, hogy a tisztítóhely elszenvedése után mielőbb eljussanak az örök életre. Ezért van értelme az értük mondott imáknak.
Mi pedig a zarándokló egyház tagjaiként kérjük minden szentnek a közbenjárását, hogy hittel és bizalommal járjuk végig életünk útját. Hit és bizalom abban az Istenben, aki hazavár bennünket a mennyei örökségbe: alapvetően ezt jelenti a keresztény élet, amire hivatottak vagyunk.

Robi atya

Romzsa Tódor 1911. április 14-én született Máramaros vármegye Rahói járásának Nagybocskó községében, vasúti tisztviselőcsaládban, kilencedik gyermekként. A nagycsalád szerény körülmények között élt, evangéliumi lelkületben. Romzsa Tódor Rómában készült a papi szolgálatra, 1936. december 25-én szentelték pappá. A Szentszék 1944. szeptember 8-án Romzsa Tódort nevezte ki munkácsi püspökké. Kárpátalja teljes területének elfoglalását a Vörös Hadsereg 1944 novemberében fejezte be. Kárpátalja szovjetizálása egyszersmind a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye halálos ítéletét is jelentette, csak a Rómával való egység megtagadása és a Moszkvai Patriarchátus fennhatóságának elfogadása menthette volna meg. Romzsa püspöknek a hatalom képviselői az 1944-47-es évek során többször is nyíltan kijelentették, hogy ha ellenáll és a hatalom kérését nem teljesíti papjaival együtt, akkor ne várjanak irgalmat. A püspök válasza minden alkalommal rövid, de annál világosabb és bátrabb volt: “Inkább a halál és mindenfajta kínja, mint a Krisztus Igazi Szent Egyházának elárulása.” Mivel az ortodoxiára való átállást egyszer s mindenkorra elutasította, a szovjet pártállam legfelső vezetése a püspök fizikai likvidálása mellett döntött. A püspök 1947. október 26-án vasárnap a munkácsi járási Lókában templomszentelést végzett. Másnap reggel ő és kísérete lovaskocsin Iványi felé vették útjukat, amikor egy 14 kerekes, amerikai gyártmányú Studebaker katonai teherautó teljes sebességgel beléjük rohant. Az ütközés a darabokra tört kocsiból a benne ülőket az árokba dobta. Ekkor a teherautót követő terepjáróból kiugrált milicisták vasrudakkal agyba-főbe verték a sebesülteket, s rövid időn belül végeztek volna áldozataikkal, de a kanyarban megjelent egy postát szállító teherautó. Erre a merénylők elhajtottak. A postaautó megállt és az időközben odaért emberekkel együtt személyzete rögtönzött elsősegélyben részesítette az eszméletlen sebesülteket. Beszállították őket a munkácsi kórházba, ahol a sebészeti osztály főorvosa, dr. Fedinecz Sándor és kollégái minden orvosilag-emberileg lehetségest megtettek a sérültek életéért. Mivel a merénylet nem sikerült, Hruscsov ismét Sztálinhoz fordult segítségért. Grigorij Majranovszkij NKVD orvos-ezredes, toxikológus-professzor, egy curáre nevű mérget tartalmazó ampullát adott át az állambiztonsági szervek helyi ügynökének, egy Oderka nevű ápolónőnek. November 1-jén éjszaka dr. Bergman, a kórház igazgató-főorvosa a püspök mellett virrasztó Bazil-rendi nővéreket “éjjeli vizit” címén kiparancsolta a betegszobából, s Oderka beadta a halálos mérget. 2001. június 27-én avatták boldoggá. Ő a Munkácsi Görög katolikus Egyházmegye és egyúttal Kárpátalja első szentje.

Robi atya

Október 23-án ünnepeljük az ’56-os forradalom és szabadságharc 64. évfordulóját. Tisztelettel és kegyelettel emlékezünk meg azokról, akik a legdrágábbat adták nemzetünk szabadságáért és függetlenségéért: az életüket. Az eseményeket, – ha valaki nem volt szemtanúja azoknak a napoknak – az idő távlatában történészek kutatása és megítélése alapján ismerhetjük meg. A hősök emlékezetét kegyelettel idézzük fel: imádkozunk az elesettek lelki üdvéért.

Október a rózsafüzér hónapja. Akár egy-egy tized felajánlásával gyakoroljuk az irgalmasság lelki cselekedeteit – értük, és mindazokért, akik húsbavágóan érintettek voltak, és érintettek ma is! Hiszen sok olyan család él szerte az országban, akik hordozzák nemzetünk e traumájának sebeit: megtorlás, bebörtönzés, disszidálás és sorolhatnánk ’56 diadalmas és tragikus őszének következményeit. Az én családom is érintett volt ebben: nagymamám testvére is a forradalomban való részvétele miatt menekült külföldre a megtorlás elől.

Magyar népünk történelme során számtalanszor adta tanújelét vére árán is szabadságvágyáról. Arról a vágyáról, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Ezt próbálta megtörni az ’56 utáni puha diktatúra, de valójában ezt a szabadságvágyat elpusztítani soha nem lehet. Belénk van kódolva. Isten mindenkit az ő gyermekeinek szabadságára hív. Arra a szabadságra, ami az ő legszentebb álma rólunk, emberekről. Ez pedig nem más, mint hogy legyünk krisztusi emberek. Gyökössy Endre kedvenc kifejezése ez volt: Homo Christianus – Krisztusi ember. Ő írja azonos című könyvében, hogy akkor vagyok igazán ember, ha több telik tőlem, mint amennyi saját erőmből telhetne. Amikor a saját erőtlenségem helyett Jézus erejével élhetek. Ebből az erőből fakad feladatunk: dolgozni saját magunkon. Éppúgy, ahogy egy szobrász, egyetlen nagy kő-, vagy márványtömbből faragja ki azt, amit elméje, szíve, múzsája diktál. Mindenki a saját lelkét faragja. Torzó lesz? Vagy gyönyörű? A saját felelőssége. Senki sem tudja kifaragni helyette. Jézus Krisztus kegyelméből, az ő erejéből, az ő irgalmából táplálkozva kell formálódnunk egy életen át: úgy élni, hogy egyre inkább hozzá hasonlítsunk. A legnagyobb forradalmi tettünk a Lélekkel való együttműködés. Az élet minden területén, de különösen lelki életünkben. Magyarságunk és kereszténységünk elsődleges küldetése ebben a hitét vesztett Európában, hogy általunk váljék láthatóvá a krisztusi ember.

Robi atya

„…akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre.” /Mt 22,9)

Egyházunkban hagyományosan október 3. vasárnapját a Misszók vasárnapjának is nevezzük, vagyis ezen a napon különösképpen is imádkozunk azokért a papokért, szerzetesekért, vagy éppen elkötelezett világiakért, akik – hazájuktól távol – a világ valamely pontján hirdetik az evangéliumot. Ezért október 18-án perselyadományainkat az ő javukra, munkájuk támogatására ajánljuk fel. Magyar népünket is missziós szerzetesek, a bencések vezették a keresztény hitre, Szent István kérése nyomán. Pannonhalma bencés közössége több, mint 1100 éve tanúskodik arról, hogy milyen nagy szerepük volt a magyar nép, és a magyar iskola megteremtésében. Persze sok más szerzetes közösség is jelenlétével, munkájával, szolgálatával tanította eleinket, az evangélium, a tudományok és a földművelés megannyi szegmensének ismeretére a középkori magyar történelem tanúsága szerint. De keresztény népünk maga is adott missziós hivatásokat, akik a ferences, a
szalézi vagy éppen a jezsuita rend kötelékében vitték el az Örömhírt Latin-Amerikába, vagy éppen a Távol-Keletre.

Ma, amikor már Európa, és benne hazánk is újra missziós területté vált, a missziót, a megtérést, a lelki megújulást, elsősorban saját magunkon kell kezdenünk. Idézem Ferenc pápát, aki az idei misszós vasárnapra írt körlevelében a következőket írja: „…A misszió a szabad és tudatos válasz Isten hívására. De csak akkor hallhatjuk meg ezt a hívást, ha személyes szeretetkapcsolatot ápolunk az Egyházában élő Jézussal. Tegyük fel magunknak a kérdést: készen állunk-e elfogadni a Szentlélek jelenlétét az életünkben? Készen állunk-e meghallani a misszióra való felhívást… a hétköznapi életünkben? … aktuális kihívás, hogy megértsük mit akar Isten most, a világjárvány idején mondani nekünk? A betegség, a szenvedés, a félelem, az elszigeteltség kérdéseket vet fel bennünk. Kérdőre von minket azok szegénysége, akik magányosan halnak meg, akiket magukra hagynak, akik elveszítik a munkájukat és a megélhetésüket, akiknek nincs otthonuk és nincs mit enniük. A jelenlegi helyzet növeli a bizalmatlanságot és a közömbösséget, de közben figyelmesebbé is kell tennie minket a másokkal való viszonyunkra. És az imádság, amelyben Isten megérinti és megmozdítja a szívünket, megnyit minket a szeretet, a méltóság, testvéreink szabadsága, valamint az egész teremtés iránti gondviselés vágya felé….” (Ferenc pápa)

Robi atya