Vízkeresztet január 6-án ünnepli a Katolikus Egyház, parancsolt ünnepként. Az epifánia – „epiphania Domini”, az „Úr megjelenése” – néven is ismert nap Jézus Krisztus megjelenésének ünnepe. Isten mindenkit úgy tud megszólítani, úgy tudja értésére adni, amit közölni szeretne vele, ami legközelebbi út az ő szívéhez, értelméhez. Persze az is kell, hogy aki felé közölni akarja magát, annak szíve nyitott legyen rá, az evilági dolgok végességét látva, hagyjon utat az Isten szavának. A napkeleti bölcsek, akik az ünnep evangéliumának szereplői, felfigyeltek a csodás égi jelenségre, ami olyan kozmikus megnyilvánulás volt a számukra, hogy szinte parancsoló módon útra késztette őket. Talán ismerték a próféták által meghirdetett isteni megjelenést, összekapcsolták az azt kísérő égi jellel, így nyert értelmet számukra a betlehemi csillag üzenete. Hány tudósról hallottunk, aki azáltal vált hívő emberré, hogy mind több összefüggést fedezett fel a dolgok között kutatásai során. És kutatásának tárgya vezette el annak Értelmes, Mindenható és Szerető Alkotójához, Istenhez. Minél többet értettek meg a világból, annál kisebbnek látták magukat, és annál hatalmasabbnak, csodálatosabbnak az Istent.

Isten ma is mindannyiunk számára kettős módon nyilvánul meg. Egyfelől megélünk benső tapasztalatokat, indíttatásokat, különleges élményeket. Másfelől Isten megmutatkozik a Szentlélek által, az Egyház közvetítésével. Ahhoz, hogy felismerjük, mit is akar üzenni számunkra, ezt a kettőt kell magunkban összehangolni.

Isten ma is úgy vezet el önmagához, hogy az az út, amelyen járunk, kuszának tűnik. A napkeleti bölcsek is eltévedtek útjuk közben: rossz helyen keresték a Messiást. Olyan ez, mint amikor egy kislány anyja lábainál ülve hallgatja édesanyja meséjét, miközben ő egy hímzéssel foglalatoskodik. A kislány egyszer csak felnéz, és csodálkozva kiáltja, látván a hímzés fonákját: „De anya, mennyit dolgoztál vele, és nézd, mégis milyen csúnya lett. Össze-vissza futnak benne a szálak”. Az anya elmosolyodott, megfordította a hímzést, a kislány felé mutatta a színét. Tudod kislányom, ahhoz, hogy a színe szép lehessen, bizony a másik oldalán helyenként össze-vissza kell futtatni a szálakat. Valahogy ilyen a mi életünk is. Teljessé csak úgy állhat össze, ha átengedjük az irányítást Istennek, és hallgatunk a szavára, az Ő útmutatására. Lehet, hogy mi kuszának látjuk, de Isten kihozza életünkből azt a csodát, amivel meg akar ajándékozni.

Robi atya

Egy ház erős alap nélkül ingatag építmény. A család erős alapját Isten rendelése szerint a szentségi házasság adja. A mai világban sokan tiltakoznak a házasság intézménye ellen. Kispolgárinak tartják, elavultnak, ahol az egyén feladja magát, alárendeli a házastársnak, gyermekeknek. Kívülről nézve a fiatalok nem tartják vonzónak az apa kenyér-kereső, az anya háziasszonyi munkáját. Nem vonzó a kötöttség, a gyermekekkel járó áldozat, ami napi 24 órás szolgálatot jelent. Ha valaki megtalálja azonban élete párját, amikor a szerelem által érintett lesz, akkor szólítja meg, hívja meg Isten személyesen erre az útra. Akkor tudja felismerni, hogy csak Isten törvényei, rendelése szerint tudja beteljesíteni életét. A szeretetben való elköteleződés nélkül az emberi élet zsákutcába fut. Még mi, papok is elköteleződtünk a szeretetben, csak mi nem egy embertársunk, hanem Isten felé. De az ember nem keverheti fel a sorrendet, és nem pótolhatja a szeretet adta motivációt mással. Nem kívánt terhességek, nem kívánt házasságok mind a három ember életét megmérgezik. Látjuk következményeit. A társadalom alapját soha nem látott számban csonka családok alkotják. Elveszti egyik oldalát a háromszög. Ezzel aztán hiányzik a teljesség, az egység, a védelem, az anya, vagy az apa-kép. Vannak olyan kultúrák, ahol nincs szó szerelemről, a házasságot egyéb érdekek szerint kötik. Azt vallják, hogy míg az európai ember az érzelmi csúcson kezdi a közös életet, ahonnét már csak érzelmi hanyatlás történhet, addig ők a nulláról csak felfelé tudnak építkezni. Ez akkor lehetne igaz, ha kihagyjuk Istent. Akkor történhet hanyatlás, ha az Isten adta szeretetet nem ápolja, nem élteti az ember. Mert az ember részéről kell egy tudatos, akarati döntés is a másik mellett. Kell az áldozat. Ehhez kevés az ember Isten nélkül, elengedhetetlen az ő kegyelme, áldása. Vagyis elengedhetetlen a szentségi házasság. Egy ötvenéves házassági évfordulón valaki tréfásan megkérdezte a fehér hajú házaspártól: „-Ki volt az úr a házban az elmúlt ötven év alatt?” – „Jézus” – felelte egyszerre a férj és a feleség. „Ezért értettünk egyet a gyereknevelésben és ezért volt, minden bú, baj között és után békés, boldog az életünk”.

Valóban, Jézus minden házasság és minden család középpontjában kell, hogy legyen. Szent Család vasárnapján legyen ez az imaszándékunk a sok keresztény és nem keresztény családért, hogy Jézus szeretete táplálja a benne élőket!

Robi atya

Csodálatos a liturgiában, hogy évről évre körforgás-szerűen ismétlődnek ünnepeink! Hogy Jézus élete és tanítása kapcsán újból és újból elmélkedni tudunk Isten szeretetéről. A családban is ünnepeljük a születésnapokat, névnapokat, a fontos események évfordulóit. Ilyenkor pár órára, napra, figyelmünk középpontjába a szeretett személy kerül. Karácsony túl azon, hogy a kereszténységnek, de az egész világ nagy családjának, az emberiségnek is egyik legnagyobb ünnepe. Középpontjában a látható és láthatatlan Isten áll. Maga az esemény a legszebb történet, ami ezen a földön az idők kezdete óta történt. Az Isten akaratából, az Ő terve szerint, az általa meghatározott időben, egyszer csak bekövetkezett ez a mindent felülmúló történet. Az Isten, az Ő Egyszülött Fiában, emberi testet vett fel. Jézus osztozott emberi sorsunkban, megtapasztalhatóvá tette számunkra az Istent, közvetítette az Ő szeretetét, és üzenetét a világ felé. A Megváltás műve által pedig kiengesztelte Istent a bűnös világgal. Hatása örökérvényű az ember számára. Azóta szólíthatjuk és tudhatjuk az Istent Atyánknak, azóta kapta az emberiség földi anyán túl az égi édesanyát, Máriát. Azóta lehetünk igazán tisztában emberi mivoltunk értékességével és méltóságával. Nem győzünk eleget csodálkozni azon, hogy Isten mennyire nem kímélte Szent Józsefet, az Istenanyát és Jézust a földi nyomorúságtól. Hogy szamárháton több napos járóföldet tegyen meg, senki sem kívánná a mai kismamáktól. Máriának természetes, hogy engedelmeskedjen a törvénynek. Eszében sincs félni, aggódni, noha bizonyára emberileg neki sem volt könnyű. Az angyaltól azt a hírt kapta, hogy gyermeke fog születni, aki az Isten Fia. Bár az üzenet nem szól arról, hogy miképp történik majd, de ez nem is fontos. Mitől kellene tartania Máriának, ha Isten vele van? Mi érhetné Isten beleegyezése, akarata nélkül? A mi életünkben ugyanígy történik. Istennek, minden emberre külön-külön gondja van. Nem az a kérdés aggasztó helyzetben, hogy Isten keze milyen eseményeken keresztül vezet, hanem csak az, hogy az ő kezébe kapaszkodunk-e? Tudjuk, hogy a Szent Családot éjszakára senki se fogadta be. Jézus rendkívül szerény körülmények közé született. A közöny nem csak ezt a mai világot fertőzte meg. A mulasztás bűne is végigkíséri az emberiség életét. Bár mi, emberek nem teszünk egyenlőségjelet a rossz és a jó elmulasztása közé, de Isten igen. Ha belegondolunk, vajon lenne-e ennyi rossz a világban, ha mindenki csak a saját lehetőségein belül nem mulasztaná el azt a jót, amit megtehet? A Máriával szembeni mulasztás elutasítás is egyben. Vajon ha az Isten-anyát, majd az Isten Fiát is elutasították, jogot formálhat-e bárki a különbségtételre? Isten Fia minden ember üdvösségéért jött. Előtte mindnyájan Isten Irgalmára szoruló, megtérésre hívott, végtelenül szeretett emberek vagyunk. Mi keresztények ennek az Irgalomnak vagyunk tanúi és továbbadói itt a Földön.

Robi atya

Brenner János Szombathelyen született 1931. december 27-én, a háromgyermekes család második fiúgyermekeként. János a szombathelyi Püspöki Elemi Iskolában kezdte meg tanulmányait. 1941 őszén a család Pécsre költözött, ahol a Gyakorló Iskolában, majd a Ciszterci Gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1946-tól a Szombathelyi Premontrei Gimnázium diákja. Brenner Jánost Kovács Sándor püspök szentelte pappá 1955. június 19-én a szombathelyi Székesegyházban. Rábakethelyen, a határ menti Szentgotthárd második kerületében lett káplán. Vértanúságának történetével kapcsolatban csak néhány dolgot ismerünk. Brenner Jánost, 1957-ben egy éjszaka elhívták annak ürügyén, hogy valaki haldoklik, és vigye el a szentkenetet és az Oltáriszentséget. Ez csak egy ürügy volt arra, hogy előre eltervezetten meggyilkolja a kommunista hatalom. Mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjelen, amikor kegyetlenül 32 késszúrással megölték. Amit tudunk: éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember zörgetett be a plébániára, azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner János átment a templomba, nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével a dombtetőn keresztül vezető koromsötét gyalogúton elindult Zsida felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza közelében kapták el. Ez is azt bizonyítja, gyilkosai tudták: Brenner János komolyan veszi hivatását. Ezért várták a megadott címen. És ott, nyakában az Oltáriszentséggel, harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyakára is ráléptek, megtaposták. Tehát nemcsak megölni, hanem meggyalázni is akarták. Az Oltáriszentséget vitte magával, így halálával ő is az Oltáriszentség szentje lett. Amikor meggyilkolták, 26 éves volt, jó két éve volt pap, mosolygós, vidám, akit a hívek szeretettek. Két testvére szintén pap lett, és ez kiemeli a családi otthoni légkör fontosságát, egy szép példa számunkra. A Rákosi rendszer után a Kádár rendszernek is könyörtelen egyházpolitikája volt, sok papot meghurcoltak, bebörtönöztek, Brenner Jánost is többször megfenyegették, mert nem volt hajlandó együttműködni a pártállammal és mert túl sokat foglalkozott a fiatalokkal, gyerekekkel. A politika elrettentő példát akart mutatni az ő meggyilkolásával a papok számára, hogy ez vár arra, aki nem működik együtt…

Robi atya