Babits Mihály: Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén

Szent Pál apostol nem ragyogó tehetsége, vagy ügyes missziós stratégiája révén lett az evangélium egyik legnagyobb hirdetőjévé. Ő maga írja a korintusiaknak, hogy gyöngesége tudatában félve és nagyon elfogódottan ment közéjük, és igehirdetése nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt (1Kor 2,3-4). Ellenfelei szerint a fellépése gyatra, a beszéde pedig erőtlen volt (2Kor 10,10). Nem emberi bölcsesség és erő tette őt a népek apostolává.

XVI. Benedek pápa jó néhány éve, Szent Pálról szóló katekézisében gyönyörűen megfogalmazta: „Szent Pál apostoli küldetésének sikere a Krisztusnak való teljes és maradéktalan önátadásából fakadt. Nem félt kockára tenni önmagát, nem félt a nehézségektől és az üldöztetéstől. A rómaiaknak így írt: »Sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem eljövendők… nem szakíthatnak el Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban van« (Róm 8,38-39). Mindebből egy rendkívül fontos következtetést vonhatunk le minden keresztény ember számára. Az Egyház tevékenysége csak abban a mértékben lesz hatékony és hiteles, amennyiben az Egyház tagjai hajlandóak személyesen is megfizetni a Krisztushoz való hűségük árát minden helyzetben. Ahol ez a készség hiányzik, ott hiányozni fog a legfőbb érve annak az igazságnak, amelytől az Egyház függ. Ahogyan a kezdetek idején, úgy most is szüksége van az Egyháznak olyan tanúkra, akik készek önmagukat is feláldozni. Szüksége van olyan tanúkra és mártírokra, mint Szent Pál.”

Ezek a szavai mindannyiunkhoz szólnak. Az apostol példája segítsen hozzá mindannyiunkat, hogy megújítsuk odaadásunkat Krisztus iránt. Segítse a házastársakat a házasság „nagy titkának” megélésében, hogy úgy tudják szeretni egymást, ahogyan Krisztus szerette Egyházát, feláldozva önmagát érte (Ef 5,25;32). Segítsen minket, a papokat és szerzeteseket a Krisztushoz való osztatlan ragaszkodásban (1Kor 7,35), abban, hogy jókedvű adakozókként (2Kor 9,7) nap mint nap örömmel ajánljuk fel életünket és munkánkat Krisztusnak és embertársaink szolgálatára. Ez az odaadás az Egyház tevékenységének forrása, aranyfedezete.

Újév első napjaiban talán sokakban felmerül a kérdés, vajon mit hoz a jövő? Mitől lesz boldog új évünk, ahogy ezekben a napokban kívánjuk is egymásnak?

Az evangélium igen megbízható alapot kínál a jövőjéért aggódó emberiségnek: „Nyolc nap múltán, amikor a gyermeket körülmetélték, a Jézus nevet adták neki”. (Lk, 2,21) A Bibliában a névnek különös jelentősége van. A neveket szándékosan úgy adták, hogy valamilyen információt közöljenek, és jelentőségük messze túlmutatott azon a kimondott hangsoron, amivel valakit megszólítottak. Először is a név magában hordozta az adott személy tekintélyét. Másodszor a név az adott személy jellemét is kifejezte. A Biblia számtalanszor buzdítja a keresztényeket Jézus nevének használatára. „Mert nem adatott más név az ég alatt az embernek, amelyben üdvözülhetnénk” – mondja Péter apostol az első Pünkösd napján. (ApCsel 4,12) „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” – írja Szent Pál apostol. (Fil 2,10) A mai világban, ahol a jót rossznak, a rosszat pedig jónak állítják be, ma, amikor a vallást sokszor csupán eszköznek látják, ma, amikor az erkölcsi kérdéseket pusztán pszichológiai alapokon magyarázzák, egyértelmű útmutatás sokak számára, hogy Jézus az egyetlen út az üdvösség felé. Aki hisz, és megérti a Krisztusban felkínált üdvösséget, annak ezt az igazságot el kell fogadnia: Ő az egyetlen út, neve az egyetlen tekintély, ami által üdvösséget nyerhetünk, hiszen maga a név is ezt jelenti: „Isten megszabadít”.

János evangélistánál ezt olvassuk: „Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik hisznek nevében” (Jn, 1,12) illetve más helyen Péter apostol így nyilatkozik: „Róla tesz tanúságot az összes próféta, hogy az ő neve által mindenki elnyeri a bűnök bocsánatát, aki csak hisz benne” (ApCsel 10,43)

Új esztendőnk sikere nem attól függ, hogy mekkora tekintélyt, méltóságot vetünk latba jövőnk érdekében, még kevésbé havi jövedelmünk, vagy a világi elismerések biztosítják az esztendő boldogságát. Életem értékét egyedül Jézusban fogalmazta meg Teremtő Istenem: Jézus – Isten megsegít, üdvözít, szabadít. A betlehemi Kisded a biztosítéka annak, hogy Isten valóban megsegít és gondja van rám. Ez a nagyszerű, embert fölemelő igazság nem fényes-zajos ünnepségeken, nem káprázatos szenzációkban, hanem a hétköznapok szürkeségében van jelen, és az új év legközönségesebb napjaiban ismerhető fel, mert a jövőről szól: Örök Életünkről.

Robi atya