Bő két évtizeddel ezelőtt volt alkalmam Medjugorje-ba zarándokolni egy ifjúsági találkozóra. A világ minden tájáról  érkeztek fiatalok ebbe a bosznia-hercegovinai kis faluba, hogy részt vegyenek egy lelkigyakorlaton. Volt ott harsány olasz, derűs libanoni, elmélyült lengyel, visszafogott magyar. Felemelő élmény volt látni a sok fiatalt, akik együtt imádkozták a rózsafüzért, ki-ki a saját nyelvén. Óriási ereje volt. Bizonyára ti is megtapasztaltátok már az ima erejét, különösen akkor, amikor többen – ketten vagy hárman Jézus nevében összegyűlve -, egy célért imádkoztatok. Számtalanszor tanúja voltam, hogy az állhatatos kérés meghallgatásra talált. Akár otthon a családban, akár az egyház közösségében. Október a Rózsafüzér hónapja. Közös imádságra hívlak benneteket, a hétköznapi szentmisékhez kapcsolódóan, hogy együtt szemléljük hitünk titkait, és kérjük mindannyian az Úr kegyelmét a különböző imaszándékokra. Kedden és szombaton a reggeli mise után, csütörtökön és pénteken az esti szentmise előtt kezdjük ezt az imát, és ha valaki nem tudna eljönni ezekre az alkalmakra, otthonában is bekapcsolódhat ebbe a „vérkeringésbe”.

Szent II. János Pál pápa a következőket írja erről az imádságról: „Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás.” „A világosság titkainak mindegyike a Jézus személyében immár elérkezett Ország kinyilatkoztatása. […] Kánában Mária ajkán hangzik föl, és egy nagy anyai intelemmé válik, melyet minden idők Egyházához intéz: »Tegyétek meg, amit nektek mond!« (Jn 2,4) Ez az intelem jól bevezeti Krisztus nyilvános élete során mondott szavait és jeleit, és a világosság minden titka számára máriás hátteret ad.” „A fájdalmas titkok segítik a hívőt abban, hogy átélje Jézus halálát – ott állva a kereszt alatt Mária mellett –, s hogy vele együtt merüljön el Isten ember iránti szeretetének mélységében, s érezze meg e szeretet egész újjáteremtő erejét.” A dicsőséges titkok „a hívőt arra késztetik, hogy lépjen túl a passió sötétségén, és tekintetét a föltámadásban és a mennybemenetelben szegezze Krisztus dicsőségére. Miközben a keresztény lélek a Föltámadottat szemléli, fölfedezi hitének indokait (1Kor 15,14).”

Robi atya

„Jézus tovább folytatva útját, látta, hogy egy Máté nevű ember ül a vámnál. „Kövess engem!” – szólította meg. Az felkelt, és követte” (Mt 9,99) Belegondoltunk-e már abba, hogy mindannyiunk hite az apostolokén alapszik? Mindnyájan valakitől kaptuk a hit ajándékát: szüleinktől, nagyszüleinktől, papjainktól, akik szintén valaki által kapták a hitet, és így tovább. Visszavezetve a hit titokzatos, ősidőkbe nyúló, történelmi mélységekben rejlő láncolata elvezet minket az apostolokhoz, akik az életüket is feláldozták Krisztusért.

Caravaggio Máté meghívása című műve csodálatos alkotás. A képet Rómában, a San Luigi dei Francesi templomban őrzik. Megrendítő élmény hosszan szemlélni ezt az alkotást. A hely szűke miatt nincs mód egy részletes elemzésre, de két mozzanatra érdemes felfigyelni. Az egyik az a merev görnyedtség, amellyel a vámosok körbeveszik a pénzasztalt, különösen az egyik, aki fel se néz, amikor Jézus belép, csak a pénzt számolgatja. Jézus ebből a rabságból hívja el Mátét követői sorába. Nemcsak a pénzvágy, sok egyéb bűnre vezető szenvedély is képes beteggé, görcsössé tenni az embert, ami elsorvasztja az ember lelkét. A másik mozzanat egy szimbólum, a fény jelenléte a képen, amely nem az ablakból, hanem valahonnan felülről érkezik, és minden szereplőt megvilágít. Vannak, akik észlelik, és vannak, akik nem reagálnak rá. Jézus meghívása minden időben felhangzik, és minden embernek szól. Minden időben és minden embernek. Lehetnek olyanok, akiknek különleges szerepet szánt az Isten az üdvtörténetben, de mindenkinek megadatik a kegyelem, a világosság, és mindenki szabadon dönt arról, hogy elfogadja vagy elutasítja, mégsem mindegy, hogy mit válaszol.

Napjainkban a vírusjárvány mindannyiunkat, hívőket és nem hívőket reflexióra, lelkiismeret-vizsgálatra, megtérésre szólít. Mi, hívők, tudjuk, hogy ez a megtérés csakis a feltámadt Krisztus erejében lehetséges. „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5,5). A Szeretet-Isten Lelke szeretettel hatja át, újjáteremti az önző emberi szíveket. Csakis így valósulhat meg a fokozatos egyesülés Isten és ember, ember és ember között. Különben a birtok- és hatalomvágytól mozgatott materialista világ elpusztítja önmagát. Jövőnk tehát attól függ, hogy meghalljuk-e a megtérésre szólító isteni figyelmeztetést. De magát a kegyelem felé való nyitottságot és szolgáló szeretet tetteit is csak a Lélek ajándékának köszönhetjük. Ezért szünet nélkül kérnünk kell az Atyától a Lélek ajándékát. (Vö. Lk 11,13)

Robi atya

Tolsztoj egyik elbeszélésében szerepel egy kegyetlen uralkodó, aki azt kéri udvarának bölcseitől, hogy mutassák meg neki Istent, mert látni szeretné. A bölcsek nem tudták teljesíteni kívánságát, s végül egy szegény pásztorfiú felajánlotta, hogy ő szívesen vállalkozik a feladatra. A pásztorfiú elmondta, hogy a király szeme nem elég jó ahhoz, hogy meglássa Istent. Akkor a király azt kérte a fiútól, hogy legalább azt mondja el neki, mit csinál az Isten? „Erre a kérdésre csak akkor tudok válaszolni – mondta a fiú -, ha ruhát cserélünk”. A király először vonakodott, majd győzött a kíváncsiság. A király felöltözött a pásztorfiú egyszerű ruhájába, a szegény ember meg a király pompás öltözékébe. Ekkor kapta meg a választ: „Ezt cselekszi az Isten”. Izajás próféta írja: „A mi betegségeinket ő viselte, a mi fájdalmainkat ő hordozta. (…) A mi vétkeinkért szúrták át, a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyulunk meg.”

Ahhoz, hogy megértsük az Istent, hogy meglássuk Őt, és megtudjuk mit cselekszik, elég ha a feszületre nézünk. Megváltásunk áldott eszköze a kereszt, mely minden ember üdvösségének záloga is egyben. A kereszt nemcsak a kereszténység szimbóluma, de földi életünk kísérője is. Minden ember, aki valaha élt és élni fog a földön, találkozik a kereszttel. A hívő embernek azonban nem kell tudattalanul elszenvednie, hanem tudatosan kell hordoznia, sőt érdemszerzővé tennie.

Jézus vállalta a földi életet, és a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk. Jézus bár bűntelen volt, magára vállalta a bűneinkért járó büntetést és példát adott a kereszthordozásra. Az Istenhez tartozás szinte lehetetlen áldozathozatal, lemondás és keresztjeink elfogadása, vállalása nélkül. Kempis Tamás így fogalmaz: “Sokan sürögnek Jézus körül, akik szeretik az ő mennyei országát, kevesen, akik keresztje alá hajtják vállukat. Sokan vannak, akik vágyakoznak vigasztalására, de kevesen kérnek részt a megpróbáltatásból. Lakomájában sokan mellé ülnek, böjtjét kevesen vállalják. Arra mindenki vágyakozik, hogy vele örvendezzék, de kevesen akarnak valamit
szenvedni érte.”

Valóban, bár nehezen viseljük szenvedéseinket, keresztjeinket, mégis azzal tehető érdemszerzővé, az ad értelmet mindennek, hogy nem az elmúlásba, az Isten nélküli létbe torkollik, hanem abba az örök boldogságba, amire eredetileg az Isten meghívta az embert. Nem cél a szenvedés, csupán eszköz, mely az Örök Boldogságba visz.

Robi atya