Vannak olyan fogalmaink, amelyek mára szinte kikoptak a szóhasználatunkból. Sokszor azért, mert előbb már a viselkedésünkből koptak ki, maradtak el. Ilyen szó az irgalom is. Bár vannak hasonló fogalmaink, mint pl. megbocsájtás, adakozás, vagy segítségnyújtás, de ezek mégsem ugyanazt jelentik. Irgalom nélkül valami hiányzik belőlük. Ha valaki ellenünk vét, meg lehet bocsájtani anélkül is, hogy ugyanazzal a szeretettel néznénk rá, mint előtte. Vagy lemondhatunk valamilyen javunkról, pénzünkről, odaadhatjuk szegényebb embertársainknak anélkül, hogy örülnénk az örömüknek. Az irgalomnak azonban más az indítéka. Aki irgalmas a másikhoz, azt őszinte, mély szeretet vezérli.

A mai vasárnap: irgalmasság vasárnapja. Ezen a napon kiemelten is megemlékezünk Isten irgalmáról. Egy történet jut eszembe erről: Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát megütötte a másikat. A megbántott, anélkül hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
„Ma a legjobb barátom megütött engem!”
Mentek tovább a sivatagban. Egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
„Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!”
Az a barát, aki megsértette, majd megmentette a másikat, megkérdezte:
– Mikor megütöttelek, homokba írtad, hogy megbántottalak. Most meg kőbe vésted amikor megmentettelek. Miért?
A másik azt válaszolta:
– Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy soha ne menjen feledésbe!

Jézus megbocsájtása is ilyen felénk. Ő úgy néz a bűneinkre, mintha meg sem történt volna. Nem marad tüske benne, ahogy bennünk szokott. Az Ő megbocsájtása végleges és tökéletes. Ha jót teszünk, örökre érdemeket szerzünk. Jézus nem számít átlagot, mint ahogy az iskolában a tanárok. Jézus csak az érdemeinket jegyzi, és kész eltörölni, elfeledni a mulasztásainkat, vagy a bűneinket.

De miért is? Igazság az, ha azt kapjuk, amit érdemlünk. Ez volna a bűneinkért járó büntetés. Irgalom az, amikor többet kapunk, mint amit érdemlünk. Ez lehetne a megbocsájtás. Kegyelem viszont az, amikor megkapjuk azt is, amit nem érdemlünk. Ez pedig nem más, mint az örök élet, aminek mérhetetlen drága ára volt Jézus keresztáldozata.

Robi atya

Simon Dewey: He lives

Ha lehetőségünk volna nyilvános szentmisén részt venni, húsvétvasárnap az esti szentmisében az emmauszi tanítványok történetét olvasnánk fel. Ez a történet, olyan szívet melengetően idézi fel azt a pillanatot, amikor a tanítványok felismerték Jézust a kenyértöréskor. Az emmauszi tanítványok felismerésének kettős értelme, mondanivalója van számunkra: egyik, hogy vajon mi felismerjük-e Krisztust a szentáldozásban? Átérezzük-e, mekkora érték az, amire minket érdemesít Isten általa? Megteszünk-e mindent, hogy lelkünk a legméltóbb állapotában fogadja a Krisztussal való közösséget? Vagy megszokássá válik? Ha igen, mi is úgy haladunk életünk útján Krisztussal, mint az emmauszi tanítványok haladtak Jézus mellett az úton. Nem ismerjük fel. Ott van mellettünk, sőt bennünk, de hiába próbál hozzánk a legközelebb férkőzni, mi tartjuk magunktól távol. Vagy az is megesik, hogy egy- egy pillanatra közel is érezzük magunkhoz. Ha valami nagyszerű, csodás dolog történik velünk, mi is érezzük, amit a tanítványok így fogalmaztak: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk?” Milyen szép mondat, és mennyire igaz a mai emberre is! Hányszor lángol a mi szívünk is egy szép ünnepen, egy mélyebb imádságban, egy tanítás hallatán, egy-egy szentáldozás alkalmával. De vajon ez a lángolás nem csak fellángolás-e, mint a tanítványoké, mert még kevés ahhoz, hogy lobogjon? Egy pillanatra megérint, de hatása nem tartós, nem fordít át. Másik mondanivalója a mai evangéliumi résznek, hogy vajon életünk eseményeiben felismerjük-e Krisztust? Észrevesszük-e Krisztust keresztjeinkben? Meglátjuk-e az ő jelenvalóságát életünk nehéz, fájdalmas pillanataiban? Felismerjük-e azt, hogy velünk van akkor is, amikor ráébredünk bűneink, gyarlóságaink súlyára? Elfogadjuk-e az ő irgalmas jelenlétét, amikor bűnbánatot tartunk? Hallgatunk-e finom sugallataira? Meg tudjuk-e különböztetni az ő indíttatásait saját akaratunktól, sokszor a gonosz lélek megtévesztésétől? Ha a szeretet okán érzünk késztetést szívünkben embertársaink felé, biztos, hogy hallgatnunk kell rá. Hányszor érzünk szinte megmagyarázhatatlan indíttatást, hogy segítsünk valakin, hogy meghallgassuk a másikat, hogy időnkből áldozzunk embertársunk javára. Szintén elsősorban és leggyakrabban a házastárs felé, a családi közösségben fontos ezt megélnünk. Ilyenkor ne hagyjuk magunkat észérvekkel lebeszélni. Ha bárki életébe Krisztus üzenetét visszük, szavainkkal, tetteinkkel, akkor nem csak a másik embernek, de nekünk is sokszorosan kamatozik majd.

Ha Jézust beengedjük az életünkbe, derűs lélekkel tudjuk végezni a napi munkánkat, szolgálatunkat. Kegyelme pedig elkísér, hogy a mindennapokban evangéliuma szerint élhessünk. Még akkor is, ha utunk során újra és újra gyengeségeinkkel szembesülünk, elesünk, de újra fölkelünk. Hogy a földi utat Jézussal járva eljussunk végül az örök boldogságba.

Áldott húsvétot!

Robi atya