Mindig rohanó világunkban nagyon nehéz valósan kapcsolódni közösségekhez. Reggeltől-estig mi felnőttek, és a gyerekek is állandóan sietünk: reggel a munkába, az iskolába, óvodába, délután még bevásárolni, intézkedni. A gyerekek is edzésre, zeneiskolába, angolra, mindenféle különórára rohannak. Otthonunkban sem tudunk igazán pihenni, feltöltődni, mert nyomaszt a sok tennivaló, főzés, takarítás, mosás, rendrakás, babások esetében az etetés, pelenkázás, fürdetés, altatás… Egyik tevékenységünkből esünk a másikba. Sajnos, a hétvége sem telik el mindig minőségi pihenéssel. Mennél többtagú egy család, annál többfelé kellene szakadnunk. Hívő, templomba járó családoknál a vasárnapi szentmise lehetne a kiállás, a mély levegő, amikor van időnk és lehetőségünk megélni a szeretetet, hálát adni a családunkért, szeretteinkért. De ha igazán őszinte szeretnék lenni, legtöbbször a misére is rohanunk, a végén is sietünk tovább, és sokszor közben is a világi ügyek terelik el gondolatainkat. Nehéz megállni, nehéz megélni a pillanat örömét és nehéz így más családokhoz, közösségekhez kapcsolódni. Pedig a közösséghez való tartozás, a közösségi élmény alapvető pszichológiai szükségletünk. Egy közösség tagjaként biztonságban érezhetjük magunkat, és a csoport együttesen tud örülni, aggódni, biztatni és segíteni.

Mi is nagyon vágyunk, vágytunk erre. Évek óta járunk a veresegyházi Szentlélek templomba, sok családot megismertünk és szívesen vállaltunk szolgálatot, szívesen kapcsolódtunk, segítettünk, amikor tudtunk. Többször hallottunk már a családi táborról, de azt gondoltuk, úgysem érnénk rá, talán nem is éreznénk jól magunkat. Aztán idén Gebauer Betti kedves invitálásának köszönhetően, utolsó pillanatban mégis jelentkeztünk.

Én nagy lelkesedéssel készültem erre a pár napra, boldog voltam, hogy több családot is megismerhetünk a közösségből. Gyermekeink azonban érthető félelemmel, izgalommal várták a tábort. Lesznek-e korosztályos barátok, tudnak-e majd együtt játszani, jól fogják-e magukat érezni vagy unatkozni fognak?

A Jóisten úgy szervezte, hogy a tábor első napján, egy sajnálatos betegség miatt elmaradt előadás helyett férjemnek kellett beugrani játszani a Tihanyi Szabadtéri Színpadra. Nem szerettünk volna egy napot családilag elveszteni a táborból, így én indultam el egyedül négy gyermekünkkel. Gyermekeink még a Telkibánya felé vezető úton is végig a kételyeiket osztották meg velem. A kalandparkos találkozót lekéstük, így egyből a szálláshelyre siettünk. A csodálatos természeti környezetben elhelyezkedő hotelbe elsőként érkeztünk. Tágas, tiszta szobák és nagyon kedves és készséges személyzet fogadott minket. Körbejártuk a területet és kiültünk a cukrászda teraszára egy finom süteményre. Onnan szemléltük a lassanként érkező családokat, szemtanúi lehettünk az első baráti öleléseknek, a gyerekek örömteli sikongatásainak, ahogy belakták az ismert játszó területet. Néhányan rögtön a medencébe vetették magukat. Ebből a messzi távolból is tapintható volt az összetartozás, a közösség ereje.

A közös vacsora alkalmával végre mi is bekapcsolódtunk a közösség vérkeringésébe. Mindenki nagyon kedvesen fogadott minket, ismerősök és még ismeretlenek is. Látva, hogy Csaba nélkül érkeztem még, senki sem mulasztotta el megkérdezni, hogy miben tudnának nekem, nekünk segíteni. Mire körbenéztem, gyermekeim már saját korosztályukkal bandáztak, beszélgettek. A kamaszok nem magányosan ültek elmerülve a digitális világban, hanem a kisgyerekekkel játszottak, vigyáztak rájuk.

Az első estén egy szórakoztató kvíz kapcsán versenyeztek egymással a családok csoportjai. De nem volt ez verseny, inkább csak ismerkedés, nevetés, móka, kikapcsolódás. Éjjel férjem is megérkezett, így a teljesre bővült családunkkal élvezhettük a ránk váró két napot. Nem szeretném pontosan részletezni a tábor eseményeit, mert aki ott volt, úgysem feledi, aki pedig nem, annak ajánlom megtapasztalni jövőre ezt az élményt. Igazi kikapcsolódás, feltöltődés volt számunkra ez a három nap. Itt nem kellett rohanni egyik tevékenységünkből a másikba, itt volt idő beszélgetni, nevetni, társasozni, fürdőzni, focizni, kosarazni, táncolni, együtt énekelni, imádkozni.

Nem feledem a pillanatot, ahogy a kamaszlányom együtt focizik a kisöccsével, ahogy az újonnan alakult kiscsoportunkban beszélgetünk, miközben a kisfiam a lábunknál játszik. Nem feledem a Varró apukának köszönhető vattacukorgép előtt tolongó féktelen örömű gyerekek sorát, és a szentmise alatt a templom előtt leterített plédeken békésen játszó gyermekek és a mellettük álló anyukák arcát. Örökre belém égett a kép, ahogy Robi atya önfeledten vízipisztolyozott a gyerekekkel a medencében. (Magam részéről ezzel a képpel népszerűsíteném a katolikus egyházat.)

Rohanó életünkben kiállás volt ez a pár nap. Sokkal inkább a közösséghez tartozónak érezzük magunkat. Hálát adunk ezért a lehetőségért, a pár napért, a szervezésért, a családokért, a barátokért, Robi atyáért. Alig várjuk, hogy jövő ilyenkor újra megállhassunk feltöltődni a közösséggel és remélem akkor egy új család fogja a cukrászda teraszáról izgatottan szemlélni várva várt örömünket, hogy újra találkozhatunk.

Verebes Linda

Fotó: Varró Tamás

Ferenc pápa rendelkezése szerint Szent Anna és Szent Joachim, Jézus nagyszülei emléknapjához kapcsolódva július negyedik vasárnapján – idén július 23-án – tartja Egyházunk a nagyszülők és idősek világnapját, 2023-ban immár harmadik alkalommal.

Nagyszülők és idősek világnapja körlevél

Kedves Testvéreim és Nővéreim!

„Irgalma nemzedékről nemzedékre megmarad” (Lk 1,50): ez a nagyszülők és idősek harmadik világnapjának témája, mely egy áldott találkozáshoz vezet vissza bennünket: a fiatal Máriának és idős rokonának, Erzsébetnek a találkozásához (vö. Lk 1,39–56). Erzsébet Szentlélekkel telve olyan szavakat intéz az Istenanyához, amelyek évezredekkel később is meghatározzák mindennapi imádságunkat: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse” (Lk 1,42). A Szentlélek pedig, aki már leszállt Máriára, arra indítja őt, hogy a Magnificattal válaszoljon, melyben azt hirdeti, hogy az Úr irgalma nemzedékről nemzedékre megmarad. A Szentlélek megáld és kísér minden gyümölcsöző találkozást a nemzedékek között, nagyszülők és unokák, fiatalok és idősek között.

Isten ugyanis azt kívánja, hogy – amint Mária tette Erzsébettel – a fiatalok felvidámítsák az idősek szívét, és bölcsességet merítsenek tapasztalataikból. Mindenekelőtt azonban azt kívánja az Úr, hogy ne hagyjuk magukra az időseket, ne száműzzük őket az élet perifériájára, ahogyan az ma sajnos túl gyakran megesik.

Szép az, hogy idén közel esik egymáshoz a nagyszülők és idősek világnapja, valamint az ifjúsági világnap; mindkettőnek a témája Mária „sietsége” (vö. Lk 1,39) Erzsébet meglátogatásakor, s így ez a két világnap arra késztet bennünket, hogy a fiatalok és az idősek közötti kötelékről gondolkodjunk el. Az Úr reméli, hogy a fiatalok az idősekkel találkozva elfogadják a meghívást az emlékezet őrzésére, és rajtuk keresztül felismerik annak ajándékát, hogy egy nagyobb történelemhez tartoznak. Egy idősebb ember barátsága segít a fiatalnak, hogy ne szűkítse életét a jelenre, és ne feledje, hogy nem minden az ő képességein múlik. Az idősebbek számára pedig egy fiatal jelenléte reményt ad arra, hogy amit megéltek, nem vész el, és álmaik megvalósulnak. Röviden: Mária látogatása Erzsébetnél és annak tudata, hogy az Úr irgalma nemzedékről nemzedékre száll, megmutatja, hogy egyedül nem boldogulhatunk – sőt, nem is üdvözülhetünk –, és hogy Isten működése mindig az egészben, egy nép történelmében nyilvánul meg.

Mária maga mondja ezt a Magnificatban, amikor ujjong Istenben, aki új és meglepő csodákat művel, hűségesen Ábrahámnak tett ígéretéhez (vö. Lk 1,51–55).

Hogy jobban át tudjuk venni Isten cselekvésének stílusát, emlékezzünk arra, hogy az időt a maga teljességében kell megélni, mert a legnagyobb dolgok és a legszebb álmok nem egy pillanat alatt valósulnak meg, hanem növekedésen és érésen keresztül: egy úton, párbeszédben, kapcsolatban. Ezért azok, akik csak az azonnal elérhetőre, a gyorsan és mohón megszerzendő saját előnyeikre, a „mindent és most” logikájára összpontosítanak, szem elől tévesztik Isten cselekvését. Ezzel szemben az ő szeretetprojektje átfogja a múltat, a jelent és a jövőt, átöleli és összeköti a nemzedékeket.

Olyan projekt, amely túlmutat rajtunk, de amelyben mindannyian fontosak vagyunk, és mindenekelőtt arra kapunk meghívást, hogy továbblépjünk. A fiatalabbak számára ez azt jelenti, hogy túl kell lépniük a pillanatnyi adottságon, amelybe a virtuális valóság bezár bennünket, mely gyakran visszatart a konkrét cselekvéstől; az idősebbek számára pedig azt jelenti, hogy ne emésszük magunkat megfogyatkozó erőnk miatt, és ne bánkódjunk az elveszített lehetőségeken. Nézzünk előre! Engedjük, hogy alakítson bennünket Isten kegyelme, mely nemzedékről nemzedékre megszabadít a tétlenségtől és a múlton való rágódástól!

Máriának és Erzsébetnek, a fiatalnak és az idősnek a találkozásában Isten a jövőjét adja nekünk. Mária útja és Erzsébet befogadása ugyanis megnyitja az ajtót az üdvösség megnyilvánulása előtt: ölelésükön keresztül Isten irgalmassága örömteli szelídséggel tör be az emberi történelembe. Szeretnék tehát mindenkit arra kérni, hogy gondoljon erre a találkozásra, sőt, csukja be a szemét, és képzelje el, mint egy pillanatfelvételen, a fiatal Istenanyának és Keresztelő Szent János idős édesanyjának az ölelését; jelenítse meg elméjében, képzelje el szívében, és ragyogó belső ikonként rögzítse lelkében.

Továbbá arra kérlek benneteket, hogy a képzelet világából lépjünk át a konkrét tettek mezejére, hogy magunkhoz öleljük a nagyszülőket és az időseket. Ne hagyjuk őket magukra! Jelenlétük értékes a családban és a tágabb közösségben; tudatosítja bennünk, hogy közös az örökségünk, és egy olyan nép részei vagyunk, amely őrzi gyökereit. Igen, az idősek adják át nekünk annak tudatát, hogy Isten szent népéhez tartozunk. Az Egyháznak és a társadalomnak is szüksége van rájuk. A jövő építéséhez szükséges múltat adják át a jelennek. Becsüljük meg őket! Ne fosszuk meg magunkat társaságuktól, és ne fosszuk meg őket a mi társaságunktól! Ne engedjük, hogy félredobják őket!

A nagyszülők és idősek világnapja a remény finom, apró jele akar lenni számukra és az egész Egyház számára. Ezért ismételten arra kérek mindenkit – az egyházmegyéket, az egyházközségeket, az egyesületeket, a közösségeket –, hogy ünnepeljék meg ezt a világnapot, a fiatalok és idősek újbóli találkozásának túláradó örömét helyezve a középpontba. Nektek, fiatalok, akik Lisszabonba készültök, vagy akik lakóhelyeteken fogjátok ünnepelni az ifjúsági világnapot, azt szeretném mondani: mielőtt elindultok, látogassátok meg nagyszüleiteket, látogassatok meg egy magányos idős embert! Az ő imája védelmez majd benneteket, és szívetekben magatokkal viszitek majd annak a találkozásnak az áldását. Titeket, idősek, pedig arra kérlek, hogy kísérjétek imáitokkal a fiatalokat, akik az ifjúsági világnapra készülnek. Ezek a fiatalok Isten válaszát jelentik kéréseitekre, annak gyümölcsét képviselik, amit ti vetettetek, annak jelei ők, hogy Isten nem hagyja magára népét, hanem mindig megfiatalítja a Szentlélek képzelőerejével.

Kedves nagyszülők, kedves idős testvéreim és nővéreim, Mária és Erzsébet ölelésének áldása áradjon rátok, és töltse el szíveteket békével! Szeretettel adom rátok áldásomat! Ti pedig, kérlek benneteket, imádkozzatok értem!

Róma, Lateráni Szent János, 2023. május 31., a Boldogságos Szűz Mária látogatásának (Sarlós Boldogasszony) ünnepe.

FERENC