Ki ne szeretné, hogy dicsérjék? Főleg, ha maga is érzi, hogy megilleti, hogy méltó rá. A szentmise kezdőénekében hallhattuk, hogy az emberek pálmaágakat lengetnek, köntösüket terítik Jézus elé. Leborulnak előtte és dicsőítik Őt. Most senki nem kér semmit. Érzik az emberek, hogy a pillanat szentebb annál, hogy magukra gondoljanak. Most minden Jézusról szól. Most háttérbe kerül az egyes ember baja, nyomorúsága, betegsége. Egyedül Jézusé a figyelem. És Jézus ezt hagyja. Elfogadja. Nem maga miatt, nem büszkeségből, hanem pont a mi érdekünkben. Mert mi emberek, akkor tesszük a legjobbat magunknak, ha leborulunk az Isten előtt. Miért? Mert minden, ami dicséretet érdemel, az Jézusban, az Isten Fiában testesül és mutatkozik meg. Ő a tökéletes. A tökéletes pedig mindig jó. Sőt, a jónak teljessége, felülmúlhatatlansága. Ezt nevezzük végtelen szeretetnek. És ez a szeretet folyamatosan árad felénk, felemel, jobbá tesz, meggyógyítja a lelkünket.

Aztán megkezdődik az utolsó hét Jézus földi életében. Elindul az utolsó út, ami visszavezet az Atyához, ami visszavezeti Jézust az Ő királyi trónjához, az örök boldogság országába. Ez az az út, amit előttünk jár Jézus. Amit mi is követünk, ami minket is visszavezet életünk végén Teremtőnkhöz. És akkor beteljesedik, értelmet nyer egész létezésünk.

Miért így? Miért járja Jézus ezt az utat szenvedéssel és fájdalommal? Miért találkozik elutasítással és miért szenved annyit a kereszten? Miért van az, hogy minden jó, szép, örömteli dolog fájdalommal és áldozattal születik a mi életünkben is? Nem volt ez így kezdetben. Minden szépet és jót ingyen kaptunk ajándékba. Miénk volt áldozat, fáradozás és lemondások nélkül. Mi tettük, mi rontottuk el a bűneinkkel. Mi lettünk érdemtelenek rá. És Isten újból meg akar ajándékozni. Vissza akarja adni az örök boldogságot, amit kezdettől fogva nekünk szánt. Ezért küldi el Fiát. Nekünk, hozzánk, értünk. Azért, hogy megértsük, hogy milyen borzasztó dolog a bűn és milyen nagy árat fizetett helyettünk Jézus, hogy kiengesztelje az Atyát minden bűnért, amit valaha elkövettek és amit még el fognak követni. De Jézus sohasem mondta magát áldozatnak. Nem az áldozat, hanem a szeretet a hangsúlyos. A szeretet a lényeg. Talán valami keveset megsejtünk, megérzünk abból, hogy milyen csodálatos, nagy erő a szeretet, ami olyan fontossá tesz minket, a teremtett embereket Teremtőnk előtt.

Nagyhéten igyekezzünk tudatosan is háttérben tolni saját énünket, érdekeinket. Legyen Jézusé a főszerep. Tekintsünk fel rá alázattal, hálával, engedelmességgel!

Robi atya

Jézus Krisztus földi életében példát adott nekünk a hazaszeretetről is. Amikor Jézus nem sokkal halála előtt Jeruzsálembe érkezik, akkor megáll a város előtt, és megsiratja. (Mindössze két helyen szerepel az evangéliumokban, Jézus ilyen módon juttatta kifejezésre érzelmeit). Azért sír, mert előre látja, hogy mi fog történni vele. Néhány év múlva (70-ben) a római hadsereg porig rombol mindent: „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19, 41-44) Jézus szereti a hazáját, szereti a fővárost is, Jeruzsálemet, és ezért még sírásra is fakasztja, amikor annak jövendő sorsára gondol. De Jézus hazaszeretete nemcsak ebben merül ki, hanem azt is megmondja, hogy mi a megmaradásának a titka. Jeruzsálemnek azért kell elpusztulnia, mert nem ismerte fel meglátogatásának idejét, amikor Isten látogatta meg az ő népét, azaz Jézus földre jött értük, és ott járt közöttük. Ha meg akarunk maradni, és magyar hazánkat meg akarjuk tartani a pusztulástól, akkor olyan hazaszeretetre van szükség, amely felismeri meglátogatásának idejét, felismeri Krisztust, aki itt van közöttünk Lelke által ma is.

Ha megmaradunk a hitben, ha ápoljuk kapcsolatunkat Jézussal, ha az evangélium szerint rendezzük be életünket, akkor van jövője a nemzetünknek és magyar hazánknak is. A megmaradás és a lelki megújulás csak Krisztus által lehetséges. Krisztus azért jött, hogy bennünket az önfeláldozó szeretetre tanítson meg. Jézus azért jött, hogy meghaljon értünk emberekért, és ezáltal biztosítsa nekünk az utat Mennyei Atyánkhoz. Jézus példát ad, az igazi, önzetlen szeretetre, az odaadásra. Az igazi adni tudás, az amikor önmagunkat tudjuk adni másoknak és másokért. Ezt tették mindazok, akik a magyar történelemben nemzetünkért áldozták életüket. Akkor történhetnek nagy dolgok egy nemzet életében, egy település életében, egy egyházközség életében, amikor olyan emberek vezetnek és munkálkodnak, akik önmagukat áldozzák a közösségért. Ez a jövő záloga. Ez a lelkület vezessen mindnyájunkat ott, ahol élünk és dolgozunk.

Robi atya