Mindig rohanó világunkban nagyon nehéz valósan kapcsolódni közösségekhez. Reggeltől-estig mi felnőttek, és a gyerekek is állandóan sietünk: reggel a munkába, az iskolába, óvodába, délután még bevásárolni, intézkedni. A gyerekek is edzésre, zeneiskolába, angolra, mindenféle különórára rohannak. Otthonunkban sem tudunk igazán pihenni, feltöltődni, mert nyomaszt a sok tennivaló, főzés, takarítás, mosás, rendrakás, babások esetében az etetés, pelenkázás, fürdetés, altatás… Egyik tevékenységünkből esünk a másikba. Sajnos, a hétvége sem telik el mindig minőségi pihenéssel. Mennél többtagú egy család, annál többfelé kellene szakadnunk. Hívő, templomba járó családoknál a vasárnapi szentmise lehetne a kiállás, a mély levegő, amikor van időnk és lehetőségünk megélni a szeretetet, hálát adni a családunkért, szeretteinkért. De ha igazán őszinte szeretnék lenni, legtöbbször a misére is rohanunk, a végén is sietünk tovább, és sokszor közben is a világi ügyek terelik el gondolatainkat. Nehéz megállni, nehéz megélni a pillanat örömét és nehéz így más családokhoz, közösségekhez kapcsolódni. Pedig a közösséghez való tartozás, a közösségi élmény alapvető pszichológiai szükségletünk. Egy közösség tagjaként biztonságban érezhetjük magunkat, és a csoport együttesen tud örülni, aggódni, biztatni és segíteni.

Mi is nagyon vágyunk, vágytunk erre. Évek óta járunk a veresegyházi Szentlélek templomba, sok családot megismertünk és szívesen vállaltunk szolgálatot, szívesen kapcsolódtunk, segítettünk, amikor tudtunk. Többször hallottunk már a családi táborról, de azt gondoltuk, úgysem érnénk rá, talán nem is éreznénk jól magunkat. Aztán idén Gebauer Betti kedves invitálásának köszönhetően, utolsó pillanatban mégis jelentkeztünk.

Én nagy lelkesedéssel készültem erre a pár napra, boldog voltam, hogy több családot is megismerhetünk a közösségből. Gyermekeink azonban érthető félelemmel, izgalommal várták a tábort. Lesznek-e korosztályos barátok, tudnak-e majd együtt játszani, jól fogják-e magukat érezni vagy unatkozni fognak?

A Jóisten úgy szervezte, hogy a tábor első napján, egy sajnálatos betegség miatt elmaradt előadás helyett férjemnek kellett beugrani játszani a Tihanyi Szabadtéri Színpadra. Nem szerettünk volna egy napot családilag elveszteni a táborból, így én indultam el egyedül négy gyermekünkkel. Gyermekeink még a Telkibánya felé vezető úton is végig a kételyeiket osztották meg velem. A kalandparkos találkozót lekéstük, így egyből a szálláshelyre siettünk. A csodálatos természeti környezetben elhelyezkedő hotelbe elsőként érkeztünk. Tágas, tiszta szobák és nagyon kedves és készséges személyzet fogadott minket. Körbejártuk a területet és kiültünk a cukrászda teraszára egy finom süteményre. Onnan szemléltük a lassanként érkező családokat, szemtanúi lehettünk az első baráti öleléseknek, a gyerekek örömteli sikongatásainak, ahogy belakták az ismert játszó területet. Néhányan rögtön a medencébe vetették magukat. Ebből a messzi távolból is tapintható volt az összetartozás, a közösség ereje.

A közös vacsora alkalmával végre mi is bekapcsolódtunk a közösség vérkeringésébe. Mindenki nagyon kedvesen fogadott minket, ismerősök és még ismeretlenek is. Látva, hogy Csaba nélkül érkeztem még, senki sem mulasztotta el megkérdezni, hogy miben tudnának nekem, nekünk segíteni. Mire körbenéztem, gyermekeim már saját korosztályukkal bandáztak, beszélgettek. A kamaszok nem magányosan ültek elmerülve a digitális világban, hanem a kisgyerekekkel játszottak, vigyáztak rájuk.

Az első estén egy szórakoztató kvíz kapcsán versenyeztek egymással a családok csoportjai. De nem volt ez verseny, inkább csak ismerkedés, nevetés, móka, kikapcsolódás. Éjjel férjem is megérkezett, így a teljesre bővült családunkkal élvezhettük a ránk váró két napot. Nem szeretném pontosan részletezni a tábor eseményeit, mert aki ott volt, úgysem feledi, aki pedig nem, annak ajánlom megtapasztalni jövőre ezt az élményt. Igazi kikapcsolódás, feltöltődés volt számunkra ez a három nap. Itt nem kellett rohanni egyik tevékenységünkből a másikba, itt volt idő beszélgetni, nevetni, társasozni, fürdőzni, focizni, kosarazni, táncolni, együtt énekelni, imádkozni.

Nem feledem a pillanatot, ahogy a kamaszlányom együtt focizik a kisöccsével, ahogy az újonnan alakult kiscsoportunkban beszélgetünk, miközben a kisfiam a lábunknál játszik. Nem feledem a Varró apukának köszönhető vattacukorgép előtt tolongó féktelen örömű gyerekek sorát, és a szentmise alatt a templom előtt leterített plédeken békésen játszó gyermekek és a mellettük álló anyukák arcát. Örökre belém égett a kép, ahogy Robi atya önfeledten vízipisztolyozott a gyerekekkel a medencében. (Magam részéről ezzel a képpel népszerűsíteném a katolikus egyházat.)

Rohanó életünkben kiállás volt ez a pár nap. Sokkal inkább a közösséghez tartozónak érezzük magunkat. Hálát adunk ezért a lehetőségért, a pár napért, a szervezésért, a családokért, a barátokért, Robi atyáért. Alig várjuk, hogy jövő ilyenkor újra megállhassunk feltöltődni a közösséggel és remélem akkor egy új család fogja a cukrászda teraszáról izgatottan szemlélni várva várt örömünket, hogy újra találkozhatunk.

Verebes Linda

Fotó: Varró Tamás