Nagyböjt egyik jelképe a kereszt. Megváltásunk eszköze. Jézus keresztje óta pedig a mi keresztjeink is üdvösségünket szolgálják. Minden embernek, aki valaha élt és élni fog a földön, kikerülhetetlen találkozása van a kereszttel. Mindannyian eltervezzük az életünket. Hosszú távú, fontos, és rövidtávú, kisebb céljainkat egyaránt. Nem is mindig ellenőrizzük magunkban, hogy Isten tervével vajon egyezhet-e a mi elképzelésünk, segíti-e végcélunkat, az üdvösséget, vagy esetleg eltávolít tőle. Arra főleg nem számítunk, hogy megpróbáltatásokkal, keresztekkel találkozhatunk. Ezek valahogy nem illenek bele elképzeléseinkbe. Sokszor mi magunknak ácsoltuk, mert olyan útra tévedtünk, ahonnét vissza kell fordulnunk, vissza kell találnunk. Ilyenkor a megállás arra késztet, hogy végiggondoljuk addigi életünket. Van, hogy továbbra sem értjük az okát, emberi ésszel nem találunk magyarázatot, és van, hogy felsejlik előttünk annak értelme. Akárhogy is, de a keresztekkel számolnunk kell. Eldönthetjük azonban hozzáállásunkat, ami hitünk mélységétől függ. Fogadhatnánk elutasítóan, lázadóan, de úgy is, hogy áldozatként ajánljuk fel Istennek, azzal a gyermeki bizalommal, hogy Isten, a végtelen szeretet sosem adhat rosszat. Csak a nagyobb jó érdekében, a nagyobb rossz elkerülése végett történhet. Minden elszenvedett keresztünknek, megpróbáltatásunknak megvan a magasabb rendű célja Isten tervében. Van, hogy évek elteltével ismerjük fel Isten csodálatos pedagógiáját, amikor bebizonyosodik előttünk, hogy amit keresztnek hittünk, végül a legnagyobb jót eredményezte számunkra. Hajlamosak vagyunk azonban a velünk történteket azonnal megítélni, emberi ésszel értékelni és nem az Isteni gondviselés eszközét látni benne.
Egy kislány egyszer édesanyja lábainál ülve hallgatta, ahogy mesélt neki. Az anya ölében hímzés volt, keze szorgalmasan dolgozott közben. A kislány egyszer csak elfelejtkezve a meséről, rácsodálkozott a hímzésre, ahogy azt alulról látta.
– De anya! Mennyit dolgoztál vele, és nézd, mégis milyen csúnya lett! Összevissza futnak benne a szálak.
Az anya elmosolyodott, megfordította a hímzést, a kislány felé a színét mutatva.
– Nézd, el is készültem! Ugye, milyen szép lett?
– Nahát! – csodálkozott a kislány.
– Tudod, kislányom, ahhoz, hogy a színe ilyen szép lehessen, bizony a másik oldalán helyenként összevissza kell futtatni a szálakat.
Valahogy ilyen a mi életünk is. Teljessé, egésszé úgy állhat össze, ha átengedjük az irányítást az Isteni gondviselésnek. Lehet, hogy mi kuszának, egyenetlennek látjuk. Hányszor csak életünk fonákját figyeljük, és jó, ha utólag visszanézve észrevesszük a csodát, a színét, amit Isten az ő szerető gondviselésével kihozott belőle.
Robi atya
