Lelkiség

Szent Mártont a kora középkor és az egyház történetének egyik legnépszerűbb szentjeként tartjuk számon. Katekumenként tudatosan kezdte beépíteni életébe Krisztus Urunk tanítását: komolyan vette az evangéliumot, mindig a saját életére vonatkoztatva azt. Püspökként már életében rendkívül ismert volt a hívek körében, bár egyáltalán nem akarta a hatalmat, nem kereste a népszerűséget. Igazi keresztényhez méltó, szerény életéért választotta példaképnek a nép, egy olyan időszakban, amikor az üldöztetések korától éppen csak megszabadult egyház vezetői nagyon hamar elfogadták a fényes ruhákat, a kényelmet, a gazdagságot és a hatalmat.

Az ünnepelt szent liturgikus emléknapján, egyházunk Máté evangéliuma szerint idézi fel Krisztusnak, az utolsó ítéletről szóló tanítását. Ebben a jelenetben, mely szerint, Krisztus jobbjára és baljára állítja az ítéleten az emberiséget, az is kiderül, hogy ki miért jutott az adott sorsra. Jézus az egész emberiséget, és minket mindnyájunkat a szeretet cselekedeteink alapján ítél meg. A Krisztussal való találkozásra minden embernek készülnie kell. A születés a halál kezdete. Mert aki megszületett, meg is hal. De a keresztény ember számára a halál nem más, mint az új és örök élet kapuja A leghosszabb, egy életen át tartó készületünk, erre a találkozásra kell, hogy irányuljon.

Isten, Jézusban minden parancsát, törvényét kinyilvánította. Nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk, mit vár el tőlünk. Nincs annál nagyobb felelőtlenség, mint életünk legfontosabb megmérettetése elé készületlenül állni. Jézus az említett evangéliumi részben nem példázatot mond. Egyértelműen fogalmaz. Nem lehet félreérteni. Kijelenti, hogy az Ő szeretetének viszonzását, embertársainkkal szembeni magatartásunkon méri le. Jézus minden élethelyzetre ad útmutatót. Testi, lelki vonalon egyaránt. Sokkal mélyebbek ezek a helyzetek, mint ahogy szó szerint érthetnénk. Szembetűnő, hogy Jézus az ítéletkor nem az elkövetett bűnöket súlyozza. Nem a rossz a domináns. Hanem a jó hiánya. A mulasztás súlya. A rosszat csak a jó ellensúlyozhatja. Ha körülnézünk a világban, ami a rosszat fenntartja, az pont az elmulasztott jó.

Sokszor okoljuk Istent, hogy engedheti, hogy tűrheti a világban a bűnt, az igazságtalanságot, a testi-lelki nyomort. Pedig csak magunkat okolhatjuk, mert ezt mind-mind az ember idézte elő, neki is kell helyrehoznia. Aki ténylegesen okozta, nem fogja, hisz ha tudná mit tett, el se követi. Ahogy Jézus mondja a keresztfán: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. De annak, aki felismeri, – mert erkölcsileg magasabb szintről néz rá, és lehetősége van a jóvátételre, – annak kötelessége ezt megtenni.

Robi atya

A misszió jelenlegi helyzetét legpontosabban Szent VI. Pál pápa határozta meg 1975. december 8-án kelt Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli levelében. A Szentatya már ekkor világosan látta a globalizáció hatását a világ társadalmaira, hogyan lesz mind egyneműbbé az emberiség az egyre „kisebbé váló” Földön. Ahogy ugyanis lassan a világ minden kontinensén és minden országában kezd megjelenni a kereszténység, úgy növekszik egyre jobban a Krisztust nemismerők száma is a valamikor szín keresztény, katolikus területeken.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnik a misszió, hanem csak azt, hogy megváltozik. Vagyis a misszionáriusnak nem kell okvetlenül másik kontinensre utaznia, ha igét akar hirdetni az azt nemismerőknek, mert azok jönnek ide, vagy már egyenesen ide születnek, itt élnek. Bár vannak eltérések az egyes országok és földrészek hitterjesztői kihívásai között, az igehirdetés így válik minden keresztény életének megkerülhetetlen részévé. Már csak azért is, mert az egyes ember életvitele sokszor beszédesebb lehet, mint megannyi prédikáció, vagy teleírt könyv.

Azonban mi a mi hithirdetésünk fő mozgatórugója? Semmiképp nem a másik kárhozattól való megmentése. Isten nálunk sokkal irgalmasabb. Az Ő ismerete mindig csodálatos belső boldogsággal jár. Az igazi boldogság pedig nem tud az emberben megmaradni, ki kell, hogy mondja, világgá kell, hogy kiáltsa, hogy mindenki ugyanolyan boldog legyen, mint ő.

De mi értelme van akkor a „klasszikus” missziót ünnepelni? Mivel az egyház mindenhol más ajándékokkal rendelkezik, és más akadályok állnak az igehirdetés előtt, mindig kell, hogy segítsék egymást a különböző részek. A mai napon, amikor pénzt gyűjtünk a misszió javára, egy olyan Istentől kapott ajándékban részesítjük testvéreinket, amiből nekünk relatíve sok van. Amikor pedig Ázsiából vagy Afrikából papok jönnek hozzánk, ők részesítenek bennünket saját ajándékaikban, amiből nekik van több.

Így lesz az egyház igazán szerető testvéri közösség a távolság és minden határ ellenére.

Zoli atya