Jézus mindnyájunkat arra hív, hogy már itt a földön építsük az Isten országát. Elsősorban szeretettel, evangéliumának aprópénzre váltásával, parancsainak megtartásával. Gyakran szükségünk van az önreflexió gyakorlására: vajon méltó volt-e egy-egy döntésünk, és tettünk az Úr Jézushoz? Ha nem, akkor a bűnbánat segít, hogy az Úr Irgalmát, szeretetét be tudjuk fogadni. Egyúttal kérjük őt: segítsen őhozzá hasonlóan élni. Erről szól a következő történet.
Egyszer egy kolostorra nagyon nehéz idők jártak. Csak öten maradtak: a kolostor vezetője és még négy szerzetes, akik mind 60 év felettiek voltak. Fent a hegyekben, közel a kolostorhoz élt egy mindenki által nagyra becsült remete. Így a kolostor vezetője elment ehhez a szent emberhez, hogy hátha tudna valamilyen tanácsot adni, amivel a kolostor megmenthető. A kolostor vezetője és a szent ember hosszan elbeszélgettek. A szent embernek egy nagyon egyszerű válasza volt a problémára. “Nem tudok neked tanácsot adni. Egyedül azt mondhatom, hogy közületek, akik a kolostorban maradtatok, az egyik a Messiás, aki nagyon fontos szerepet fog játszani az emberiség felemelésében.”
A vezető szerzetes visszatért a kolostorba és elmondta a szent üzenetét. A következő hónapokban az öreg szerzetesek eltűnődtek a remete szavain. “A Messiás közülünk való?” – tette fel mindegyikük a kérdést magának. Miután elgondolkodtak ezen a lehetőségen, egymás iránti tiszteletük rendkívüli módon megnőtt, attól a gondolattól, hogy esetleg köztük él a Messiás. Egyszerre csak észrevették egymás különlegességeit, és nagyon közel kerültek egymáshoz. Az a lehetőség, hogy valamelyikük saját maga a Messiás, mindegyikük figyelmét rendkívüli módon saját maguk felé irányította. Ahogy az idő haladt, a kolostor látogatói azt vették észre, hogy a kolostorban a tisztelet, a szeretetet és a szelíd kedvesség aurája lengi körül az öt öregembert. Nem tudni miért, de egy idő után, egyre több ember tért vissza a kolostorba. Elhozták a barátaikat, és a barátaik még további barátokat hoztak. Néhány éven belül a kis kolostor újból virágzó kolostorrá vált az öreg remete ajándékának köszönhetően.
Isten országa közöttetek van, mondta egy alkalommal Jézus. Ha ő uralkodik életünkön, mint Király, már most megtapasztalhatjuk Országának jelenvalóságát.
Csodálatos ünnep egyházunkban Mindenszentek napja. Ezen a napon a menny és a föld összeér. Hiszen azokról az emberekről emlékezünk meg, akik földi vándorútjuk végén, hitünk szerint eljutottak az emberiség végső céljához, Örök Otthonunkhoz, magához az Istenhez. Nemcsak ismert szentek, de névtelen ismeretlenek sokasága az, akiket az egyház példaképül állít elénk. Ők mindannyian Isten dicsőségét, és a jó végső győzelmét hirdetik. Előttünk járva példát adtak arra, hogy itt a földön a legfontosabb feladatunk Isten akaratának teljesítése. Az ember abban éri el legmagasabb fokú és legteljesebb szabadságát, ha úgy dönt, Istent szolgálja és megteszi az ő akaratát, vagyis azt az életet éli, amit az Úr számára tervezett. Isten akarata sugallatokban, inspirációkban, a lelkiismeret szavában és más személyeken keresztül mutatkozik meg, ahogy az Úr leginkább el tud jutni az egyes ember szívéhez. A szentek felismerték életükben Isten rájuk vonatkozó akaratát, és ezen az úton jutottak el az életszentségre. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy Isten minden embert meghív az életszentségre, amely minden élethivatásban megvalósítható.
Romzsa Tódor 1911. április 14-én született Máramaros vármegye Rahói járásának Nagybocskó községében, vasúti tisztviselőcsaládban, kilencedik gyermekként. A nagycsalád szerény körülmények között élt, evangéliumi lelkületben. Romzsa Tódor Rómában készült a papi szolgálatra, 1936. december 25-én szentelték pappá. A Szentszék 1944. szeptember 8-án Romzsa Tódort nevezte ki munkácsi püspökké. Kárpátalja teljes területének elfoglalását a Vörös Hadsereg 1944 novemberében fejezte be. Kárpátalja szovjetizálása egyszersmind a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye halálos ítéletét is jelentette, csak a Rómával való egység megtagadása és a Moszkvai Patriarchátus fennhatóságának elfogadása menthette volna meg. Romzsa püspöknek a hatalom képviselői az 1944-47-es évek során többször is nyíltan kijelentették, hogy ha ellenáll és a hatalom kérését nem teljesíti papjaival együtt, akkor ne várjanak irgalmat. A püspök válasza minden alkalommal rövid, de annál világosabb és bátrabb volt: “Inkább a halál és mindenfajta kínja, mint a Krisztus Igazi Szent Egyházának elárulása.” Mivel az ortodoxiára való átállást egyszer s mindenkorra elutasította, a szovjet pártállam legfelső vezetése a püspök fizikai likvidálása mellett döntött. A püspök 1947. október 26-án vasárnap a munkácsi járási Lókában templomszentelést végzett. Másnap reggel ő és kísérete lovaskocsin Iványi felé vették útjukat, amikor egy 14 kerekes, amerikai gyártmányú Studebaker katonai teherautó teljes sebességgel beléjük rohant. Az ütközés a darabokra tört kocsiból a benne ülőket az árokba dobta. Ekkor a teherautót követő terepjáróból kiugrált milicisták vasrudakkal agyba-főbe verték a sebesülteket, s rövid időn belül végeztek volna áldozataikkal, de a kanyarban megjelent egy postát szállító teherautó. Erre a merénylők elhajtottak. A postaautó megállt és az időközben odaért emberekkel együtt személyzete rögtönzött elsősegélyben részesítette az eszméletlen sebesülteket. Beszállították őket a munkácsi kórházba, ahol a sebészeti osztály főorvosa, dr. Fedinecz Sándor és kollégái minden orvosilag-emberileg lehetségest megtettek a sérültek életéért. Mivel a merénylet nem sikerült, Hruscsov ismét Sztálinhoz fordult segítségért. Grigorij Majranovszkij NKVD orvos-ezredes, toxikológus-professzor, egy curáre nevű mérget tartalmazó ampullát adott át az állambiztonsági szervek helyi ügynökének, egy Oderka nevű ápolónőnek. November 1-jén éjszaka dr. Bergman, a kórház igazgató-főorvosa a püspök mellett virrasztó Bazil-rendi nővéreket “éjjeli vizit” címén kiparancsolta a betegszobából, s Oderka beadta a halálos mérget. 2001. június 27-én avatták boldoggá. Ő a Munkácsi Görög katolikus Egyházmegye és egyúttal Kárpátalja első szentje.