Hírlevelünkön keresztül is nagy szeretettel köszöntök mindenkit. Már 4. napja karanténban vagyok, hála Istennek eddig különösebb panaszom nincsen és remélem nem is lesz. Sokat olvasok, töltekezek szellemileg, lelkileg egyaránt. Külön köszönöm imáitokat, szeretettel teli érdeklődéseteket, és minden – a közösséget érintő – szolgálatotokat. Kérlek benneteket, továbbra is imádkozzatok a betegekért, szenvedőkért, magányosokért és mindazokért, akiknek most nagy-nagy szüksége van imádságra.
Az újabb szigorításokkal kapcsolatban tapasztalhatjuk megszokott életünk lelassulását, bizonyos értelemben leegyszerűsödését. Ne felejtsük el ebben is meglátni az Úr irgalmát és szeretetét. Páll Marci a minap arra hívta fel a figyelmünket, egy on-line beszélgetés során, hogy ezzel újabb esélyt kaptunk az Úrtól. Alkalmunk van arra, hogy megálljunk, elcsendesedjünk, tudatosabban készüljünk a karácsonyra, egyszóval igazi adventünk legyen, minden sallangtól, rohanástól, felesleges díszkivilágítástól mentesen.
Ez a rendkívüli helyzet, ami mindannyiunk javát, egészségét, biztonságát szolgálja, alkalmat teremt arra, hogy megálljunk és elkezdjük szemlélni a Gondviselő Isten megannyi csodáját életünkben, amelyért hálával tartozunk. Fedezzük fel az Ő szeretetét, irgalmát, amit nap, mint nap megtapasztalhatunk. Intéseit, amelyek a biztonságos mederbe terelik életünket. Üzenetét, mely megtanít emberségesebb életet élni. Ez a kényszerű pihenés rádöbbent arra is, hogy milyen könnyen beálltunk azoknak a sorába, akik vagy elfelejtették az Istent, vagy úgy élnek, mintha Isten nem is létezne.
Pedig a csendben ma is van mondanivalója az Úrnak. Igéje utat mutat, reményt és vigaszt nyújt. Az Úr velünk van amikor megtapasztaljuk a szeretet és összefogás erejét. Velünk van azokon keresztül, akik felelősen vezetik nemzetünket, ugyanakkor jobban tudatosul bennünk felelősségünk saját és embertársaink sorsáért. Az Úr velünk van, azokon keresztül, akik a betegek, szenvedők, elmagányosodottak szolgálatának szentelik az életüket, mint orvosok, ápolók, gondozók. Az Úr velünk van akkor, amikor életünk fájdalmas óráit éljük. Mert „Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig” (Mt, 28, 20).
Robi atya
Csodálatos ünnep egyházunkban Mindenszentek napja. Ezen a napon a menny és a föld összeér. Hiszen azokról az emberekről emlékezünk meg, akik földi vándorútjuk végén, hitünk szerint eljutottak az emberiség végső céljához, Örök Otthonunkhoz, magához az Istenhez. Nemcsak ismert szentek, de névtelen ismeretlenek sokasága az, akiket az egyház példaképül állít elénk. Ők mindannyian Isten dicsőségét, és a jó végső győzelmét hirdetik. Előttünk járva példát adtak arra, hogy itt a földön a legfontosabb feladatunk Isten akaratának teljesítése. Az ember abban éri el legmagasabb fokú és legteljesebb szabadságát, ha úgy dönt, Istent szolgálja és megteszi az ő akaratát, vagyis azt az életet éli, amit az Úr számára tervezett. Isten akarata sugallatokban, inspirációkban, a lelkiismeret szavában és más személyeken keresztül mutatkozik meg, ahogy az Úr leginkább el tud jutni az egyes ember szívéhez. A szentek felismerték életükben Isten rájuk vonatkozó akaratát, és ezen az úton jutottak el az életszentségre. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy Isten minden embert meghív az életszentségre, amely minden élethivatásban megvalósítható.
Romzsa Tódor 1911. április 14-én született Máramaros vármegye Rahói járásának Nagybocskó községében, vasúti tisztviselőcsaládban, kilencedik gyermekként. A nagycsalád szerény körülmények között élt, evangéliumi lelkületben. Romzsa Tódor Rómában készült a papi szolgálatra, 1936. december 25-én szentelték pappá. A Szentszék 1944. szeptember 8-án Romzsa Tódort nevezte ki munkácsi püspökké. Kárpátalja teljes területének elfoglalását a Vörös Hadsereg 1944 novemberében fejezte be. Kárpátalja szovjetizálása egyszersmind a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye halálos ítéletét is jelentette, csak a Rómával való egység megtagadása és a Moszkvai Patriarchátus fennhatóságának elfogadása menthette volna meg. Romzsa püspöknek a hatalom képviselői az 1944-47-es évek során többször is nyíltan kijelentették, hogy ha ellenáll és a hatalom kérését nem teljesíti papjaival együtt, akkor ne várjanak irgalmat. A püspök válasza minden alkalommal rövid, de annál világosabb és bátrabb volt: “Inkább a halál és mindenfajta kínja, mint a Krisztus Igazi Szent Egyházának elárulása.” Mivel az ortodoxiára való átállást egyszer s mindenkorra elutasította, a szovjet pártállam legfelső vezetése a püspök fizikai likvidálása mellett döntött. A püspök 1947. október 26-án vasárnap a munkácsi járási Lókában templomszentelést végzett. Másnap reggel ő és kísérete lovaskocsin Iványi felé vették útjukat, amikor egy 14 kerekes, amerikai gyártmányú Studebaker katonai teherautó teljes sebességgel beléjük rohant. Az ütközés a darabokra tört kocsiból a benne ülőket az árokba dobta. Ekkor a teherautót követő terepjáróból kiugrált milicisták vasrudakkal agyba-főbe verték a sebesülteket, s rövid időn belül végeztek volna áldozataikkal, de a kanyarban megjelent egy postát szállító teherautó. Erre a merénylők elhajtottak. A postaautó megállt és az időközben odaért emberekkel együtt személyzete rögtönzött elsősegélyben részesítette az eszméletlen sebesülteket. Beszállították őket a munkácsi kórházba, ahol a sebészeti osztály főorvosa, dr. Fedinecz Sándor és kollégái minden orvosilag-emberileg lehetségest megtettek a sérültek életéért. Mivel a merénylet nem sikerült, Hruscsov ismét Sztálinhoz fordult segítségért. Grigorij Majranovszkij NKVD orvos-ezredes, toxikológus-professzor, egy curáre nevű mérget tartalmazó ampullát adott át az állambiztonsági szervek helyi ügynökének, egy Oderka nevű ápolónőnek. November 1-jén éjszaka dr. Bergman, a kórház igazgató-főorvosa a püspök mellett virrasztó Bazil-rendi nővéreket “éjjeli vizit” címén kiparancsolta a betegszobából, s Oderka beadta a halálos mérget. 2001. június 27-én avatták boldoggá. Ő a Munkácsi Görög katolikus Egyházmegye és egyúttal Kárpátalja első szentje.