Lelkiség

A IV. századtól kezdve tartjuk meg ezt az ünnepet, az Egyház egységének kifejezésére. Péterre, a kősziklára épül az Egyház. De Jézus Krisztus az, aki kősziklává tette Pétert, és aki kegyelmével erősíti ma is Egyházát. Péter apostol Krisztus szolgálatában, Rómában fejezte be életét vértanúként, ezért Róma jogosan székhelye az ő utódjának. Péter apostol székfoglalásának ünnepe azt jelenti, hogy Péter székének, katedrájának nagy jelentőséget tulajdonítunk. Ebben Isten, a jó és
örök pásztor szeretetének jelét ismerjük föl, aki egyesíteni akarja és az üdvösség útjára akarja vezetni az egész egyházat. Hitünk az apostolok hitén nyugszik. Mindazt a hitletéteményt, amit hiszünk és vallunk, magától Krisztustól kaptuk az apostoli egyházon keresztül. Ez pedig egy olyan kincs, amit kezdettől fogva őriz és közvetít minden ember számára immár 2000 éve egyházunk, élén a mindenkori pápával, Péter utódával. Ez segít minket, hogy az Egyház közösségében éljük és közvetítsük azt az életformát, amit Krisztus adott nekünk. Olyan kifejezően fogalmazza meg ezt Sík Sándor Hiszek című versében:

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.

Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.

Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Elfogadjuk-e mindazt, amit egyházunk tanít? Beépítjük-e életünkbe, mindennapjainkba az evangélium szavát, ami biztosítja számunkra az örök élet felé vezető utat? „Ugyanis életünknek, a „honnan?” és a „hová?” kérdésének alapigazsága láthatóvá lett, amikor Isten megmutatta magát, láttatta arcát Jézus Krisztusban. Létünk lényegére, életünkre és a halálunkra vonatkozó igazság, melyet Isten számunkra láthatóvá tett, egyesít bennünket. Az egység tartalma pedig a hit, amelyet Krisztus megbízásából az apostolok közvetítettek nekünk.” – tanította egykor XVI. Benedek emeritus pápa. A keresztény hit mindenekelőtt a Jézussal való személyes kapcsolat. Jézus az, aki életünk új távlatait nyitja meg. Vajon mi tudunk-e áldozatot hozni egyházunkért, magáért Krisztusért? Teszünk-e valamit közösségünkért? Ki tudunk-e lépni megszokott határaink vonala mögül, hogy embertársaink rajtunk keresztül tapasztalhassák meg Jézus szeretetét?

Robi atya

„Láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt”. (Mt, 2, 2)

Az alábbiakban a január 20-án, a református templomban, elmondott elmélkedésemből szeretnék felidézni egy gondolatot: „Imahetünk központi gondolata a Máté evangéliumából vett idézet, a napkeleti bölcsek vallomása. E gondolat körül elmélkedtünk estéről, estére városunk krisztushívő közösségeivel….

… a napkeleti bölcsek leborulva hódoltak Jézus előtt. Valószínűleg életükben először tették ezt, mert maguknál hatalmasabbat addig nem ismertek. A leboruláshoz viszont alázat kell. Az ősbűn óta különböző arcokban jelenik meg az a törekvése az embernek, hogy függetlenítse magát az Istentől. A paradicsomban az ember olyan tökéletes akart lenni, mint az Isten. Ma ezt inkább önmegvalósításnak mondanánk. Az ember független akar lenni az Úrtól, saját kezébe akarja venni sorsát, történelmét, környezetét, az egész univerzumot. Annak az alázatnak a hiánya vezetett ide, hogy a teremtett ember, nem tud leborulni, Teremtője előtt és engedelmeskedni neki. Ebből az a sajnálatos tény következik, hogy az ember Isten nélkül elpusztítja önmagát. Ezt látjuk a környezetszennyezésben, az igazságtalanságban, az egyenlőtlenségben, az éhínségben és a háborúkban. A napkeleti bölcsek azért jó példa számunkra, mert úgy tudtak leborulni a Kisded előtt, hogy ők tanult, és bölcs emberek voltak, mégis képesek voltak rá. Az ember akkor a legnagyobb, amikor letérdel.

Teilhard de Chardin jezsuita tudós, gyermekkorában gyakran látta az apját, térdelve imádkozni, és ez elgondolkodtatta őt arról, hogy milyen hatalmas az az Isten, aki előtt még az ő apja is letérdel. Istent az tudja legfőbb tekintélynek látni, akiben van tekintélytisztelet. Aki fel tud nézni az apjára, feljebbvalójára, nála tanultabbakra, bölcsebbekre, egyáltalán, a másik emberre, hiszen Jézus mindenkiért, minden emberért az életét adta.

Az imádás az ember egyedül helyes alapmagatartása. Olyan életre vagyunk hivatva, amely egyszerre megadja mind Istennek, mind az embernek azt, ami neki jár. Az imádás gesztusában az ember elismeri a maga korlátait, és megadja Istennek az Őt megillető tiszteletet. Ha pedig ezt megteszi, nem formálhat jogot arra, hogy többi embertársa felett uralkodjon. Az embernek, hogy ember maradhasson, be kell ismernie ember voltát, Istennek pedig meg kell adnia a dicsőséget…”

Robi atya