Egyéb

Nagyböjt előző heteiben minden hétre jutott egy-egy konkrét javaslatunk, amelyek a Húsvétra való lelki felkészülés részeként Ferenc pápa „Áldott légy!” kezdetű enciklikájának szellemében nekünk és a körülöttünk élőknek is segíthettek felfedezni a teremtett világ iránti felelősségünk és istenkapcsolatunk szoros összefüggéseit. Így értünk a Virágvasárnaphoz, amikor Jézus a kereszthalála előtti vasárnapon bevonul Jeruzsálembe és kezdetét veszi a Nagyhét, Jézus szenvedéstörténete (passiója), majd bekövetkezik kereszthalála.

Jézus nagyheti története párhuzamba állítható azon emberi szenvedésekkel, amelyek a világban nap mint nap történnek. Árulások, hazugságok, csalások és csalatkozások áldozatai vagyunk mi magunk is. Ebben a helyzetben gyakran feltesszük a kérdést magunknak, hogy vajon miért történik mindez velünk. Ekkor csak a megválaszolatlan „miért”-ek sorakoznak fel az életünkben. Pál Feri atya úgy fogalmaz, hogy ilyenkor ne a „miért” kérdést, hanem a „kiért” kérdést tegyük fel magunknak. Sokkal egyszerűbben találhatunk választ és megnyugvást is a szenvedésünkben.

Jézus is így tett. Dönthetett volna másképp és elmúlhatott volna tőle e pohár. Egészen halála előttig fel is merült emberi énjében, hogy akár lehetett volna másképp is. Mégis ő a „kiért” kérdésre felelt végül, amikor mindannyiunkért ajánlotta fel kereszthalálát. A bűneink ellenére nem tekintett minket „selejtnek”, „szemétnek”, hanem a végsőkig elment értünk, megváltott, megszentelt és feltámadásában részesített mindannyiunkat. Ferenc pápa az „Áldott légy!” kezdetű enciklikájában azt kéri tőlünk, hogy Jézust követve mi is tudatosan mondjunk ellent a selejtezés kultúrájának, „amely egyaránt érinti a kirekesztett embereket és a gyorsan hulladékká váló dolgokat.” A hulladékok kérdésével már foglalkoztunk pár hete, vegyük észre most a hasonló tennivalót embertársainkkal kapcsolatban is!

Jézus a szenvedése, halála, az Istentől való „elhagyottság” átélése útján végbevitt megváltásban megmutatta, hogy a legszentebb valóságokat, az üdvözítést nem „felülről”, nem „kívülről”, hanem emberségünkbe és annak fájdalmaiba a legmélyebben belemerülve, „belülről” akarja megvalósítani. Ezért az ő követőiként mi is csak ezt a magatartást utánozhatjuk, csak így vagyunk hiteles tanítványok, és Testének, az egyháznak tagjai.

A nagyhét ezért nem lehet a világtól való végletes elzárkózás, a fennkölt „elemelkedés” ideje. Ellenkezőleg, Jézus passiója átélésének időszakában – épp az összeszedettségből és az elmélkedésből fakadóan – nekünk is meg kell nyílnunk embertársaink felé. Arra készülve tehát, hogy ezt a legnagyobb örömünket, Jézus minket üdvözítő feltámadását ünnepeljük, észre kell vennünk, ha körülöttünk külső vagy belső okok miatt másoknak nincs meg a módjuk az örömteli ünneplésre.

Az utolsó héten őszintén reméljük, hogy akik e javaslatokat megfogadták, ráéreztek ennek ízére. Reméljük, hogy örömmel tudtak lemondani egy-egy szokásukról és közben megérezték, hogy a lemondás nem is volt oly nehéz. Sőt, sokszor nagyobb örömöt, másokkal való boldogabb összekapcsolódást okozott, mint az addig vitt rutin. Arra kérjük a kedves olvasóinkat, hogy legyen az idei Nagyhetük hangsúlyos része a résztvevő (szolidáris) odalépés a szenvedőkhöz, az elhagyottakhoz, a rászorulókhoz: vigasztalásban, meghallgatásban, gyakorlati segítségben, ajándékozásban, anyagi támogatásban és így tovább, a folytatást Önökre bízzuk.

Jó példát meglelő, a szenvedést másokért felajánló, a szenvedőkkel együttérző és őket segítő, irgalmas Húsvétot kívánunk!

Forrás: http://www.teremtesvedelem.hu/content/cikk/teremtesvedelmi-javaslat-2016-nagybojtjere-szolidaritas

Nagyböjti felhívás-sorozatunk ötödik pontja így szól: „Ferenc pápa Áldott légy enciklikájának szellemében arra buzdítjuk a kedves híveket, hogy az előttünk álló hosszú hétvégén találjanak alkalmat arra, hogy kimenjenek a természetbe és gyönyörködjenek, örüljenek a teremtett világ gazdagságának, keressék benne Isten keze nyomát, szeretet-üzenetét, és hálát adjanak érte.”

A teremtésvédelem által szorgalmazott feladatok jó része úgy viszonyul a teremtett világhoz, mint olyan valamihez, ami tőlünk távol van, szenved, kínlódik, napi tevékenységünkkel „látatlanban”, áttételesen szennyezzük és károkat okozunk neki. Amikor az autóban megnyomjuk a gázpedált, amikor kidobjuk a műanyagpalackot, amikor bekapcsoljuk a villanyvasalót, többnyire nem látjuk közvetlenül a gleccsereket, melyek a globális felmelegedéstől olvadnak, a tengeri élőlényeket, melyek a vizekben felgyülemlő műanyagdarabokat lenyelik, vagy a füstölgő erőműveket. A „teremtés” könnyen válhat számunkra távoli, elvont dologgá.

Ez a nővér kiált amiatt a kár miatt, amelyet az Isten által beléje helyezett javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel okozunk neki. Abban a hiszemben nőttünk fel, hogy birtokosai és urai vagyunk, és fel vagyunk hatalmazva arra, hogy kizsákmányoljuk. Az erőszak, mely a bűn által megsebzett emberi szívben lakozik, azokban a betegségtünetekben is megnyilvánul, amelyeket a talajban, a vízben, a levegőben és az élőlényeken észlelünk. (…) Elfelejtkezünk arról, hogy mi magunk is föld vagyunk (vö. Ter 2,7). Testünket a bolygó elemei alkotják, annak levegőjét lélegezzük be, annak vize éltet és frissít fel bennünket. (Ferenc pápa: Laudato sì’ 1-2.)

Ráadásul a mai urbanizált kultúrában élő ember olyan, főként a saját keze által alkotott dolgokkal veszi körül magát, amelyek által minél kevesebbet kell gondolnia teremtettségére. Szívesen megosztjuk a gyönyörű tájakról készült fényképeket a Pinteresten, de mozogni már (idő hiányában, azt mondjuk…) nem a természetbe megyünk, hanem a konditerembe, vagy a városi biciklizést, a lépcsőmászást tekintjük annak – ha egyáltalán… Nem érezzük összetartozásunkat a földdel, az élőlényekkel, függésünket az esőtől, a napsütéstől. Ez a „technikaiság” az elsődleges alapja annak az idegenségnek, amely a teremtéssel kapcsolatban kialakulhat bennünk – ami pedig könnyen a másik ember alapvetően idegennek, ellenfélnek tekintéséhez is vezet.

Ebben a helyzetben szervezést igénylő vállalás, komoly erőfeszítés, akár lemondás is lehet eldönteni, hogy „márpedig most kimegyek a természetbe”. Ám nagyböjti felhívásunk mégsem csak erre a lépésre szól. Íme néhány szempont, amellyel kicsit még tovább növelhetjük e hétre javasolt nagyböjti vállalásunk tudatosságát:

– A természetjárás még nem automatikusan teremtésvédelem. Igyekezzünk leleplezni magunkban és elkerülni azokat a magatartásformákat, amelyek arról árulkodnának, hogy valójában a természeti környezetet is csak valamiféle „szolgáltatásnak” tekintjük: ne legyünk türelmetlenek, önzők, fölényesek a természettel szemben, ne csak a magunk javát, kényelmét keressük általa, benne (például a rövidebb vagy izgalmasabbnak tűnő utat a kijelölt turistaút helyett…), ne akarjuk birtokolni, elvinni helyükről a dolgokat.

Bármilyen beavatkozásnak a városi vagy vidéki tájba figyelembe kellene vennie, hogy a hely különböző elemei hogyan alkotnak egységet, amelyet a maga gazdag jelentéstartalmával a lakosok koherens képként érzékelnek. Így a többiek már nem idegenek lesznek, és a „mi” részeinek érezzük őket, amelyet közösen építünk. Ugyanezen okból kifolyólag a városi és a vidéki környezetben is érdemes megőrizni bizonyos helyeket, ahol tartózkodnak az állandóan változtató emberi beavatkozásoktól. (Ferenc pápa: Laudato sì’ 151.)

– Keressük az egységet a teremtett valóságokkal! Ne mi „fejezzük ki magunkat” velük szemben, hanem próbáljunk rájuk figyelni, látni, hallgatni, befogadni őket. Hitünk szerint nekünk, embereknek központi felelősségünk van a teremtés rendjében, ami azt is jelenti, hogy a többi teremtménynek nem kényurai vagyunk, hanem épp nekünk kell megérteni a teremtménytársaink „kiáltását”, és vagy gondoskodva válaszolni rá, vagy pedig a nekünk adatott értelem és hit által Isten elé vinni azt.

Imádkozik minden teremtmény. Imádkoznak a háziállatok és a vadállatok, meghajtják térdüket, és az istállókból vagy a barlangokból kijővén nem néma szájukat emelik az égre, hanem a maguk módján hallatják hangjukat. Sőt az ébredő madarak is az ég felé röppennek, és kezek helyett szárnyukat terjesztik ki kereszt alakban, és daluk imádságnak tűnik. (Tertullianus [Kr. u. 200 körül]: Az imádságról, Cap. 29.)

– XVI. Benedek pápa számos alkalommal beszélt a „természet könyvéről”, mely által Isten szól hozzánk. Próbáljuk olvasni ezt az üzenetet, és válaszolni rá magunkban: dicsőíteni Teremtőjét, hálát adni érte, megszívlelni, amit mond nekünk.

A nevelés válságának másik gyökerét [az elsőnek az emberi autonómia hibás értelmezését nevezte] a szkepticizmusban és a relativizmusban látom, vagy egyszerűbb, világosabb szavakkal: két forrásnak kizárásában, melyek az ember útjának irányt adnak. Az első a természet, a második a Kinyilatkoztatás. Napjainkban azonban a természetre úgy tekintenek, mint tisztán mechanikus dologra, amely ennélfogva nem hordoz magában semmiféle morális követelményt, sem értékorientáltságot: tisztán mechanikus valóság, következésképpen semmilyen iránymutatás nem fakad belőle. (…) Alapvető jelentőségű tehát, hogy újra felfedezzük a helyes elképzelést a természetről mint Isten teremtéséről, amely által Ő szól hozzánk. A Teremtő a teremtés „könyvén” keresztül beszél hozzánk és rámutat az igazi értékekre. S aztán így újra felfedezzük a Kinyilatkoztatást is: újra felismerjük, hogy a teremtés „könyve”, amelyben Isten alapvető útmutatásokat ad életünknek, a Kinyilatkoztatásban tárult fel, a kultúra és a vallás történetében konkretizálódott és valósult meg, nem hibák nélkül, de alapvetően hiteles módon, továbbfejleszthetően és megújíthatóan. (XVI. Benedek pápa beszéde az Olasz Püspöki Konferencia ülésén, 2010. május 27.)

– A teremtéssel való teljesebb összhanghoz az vezet, ha a passzív szemlélésen és egyfajta „egészségi használaton” túl megpróbáljuk feleleveníteni az alapvető emberi tapasztalatot a földdel való kapcsolatról. Nem csak egy kirándulás mutathat rá Istenre, hanem a termőföld, akár egy kis balkonláda „megművelése” is…

– Mi magunk is a teremtés része vagyunk. Szánjunk időt annak elcsendesedő megtapasztalására, hogy saját bensőnkben hogyan él, hogyan szólal meg, mire hív saját teremtettségünk, hogyan „kiált” bennünk a teremtmény Teremtője felé!

El kell ismernünk, hogy mi, keresztények nem mindig fogtuk fel és nem mindig gyümölcsöztettük azt a gazdagságot, amelyet Isten adott az Egyháznak, amelynek lelkisége nincs elszakítva saját testünktől, sem a természettől vagy e világ valóságaitól, hanem ezekkel együtt és ezekben él, közösségben mindennel, ami körülvesz minket. (Ferenc pápa: Laudato sì’ 126.)

XVI. Benedek mondta, hogy az embernek is van „ökológiája”, mert „az embernek is van természete, amelyet tiszteletben kell tartania, és nem manipulálhatja kedve szerint”. Ebben az összefüggésben el kell ismernünk, hogy testünk hoz minket közvetlen kapcsolatba a környezettel és a többi élôlénnyel. El kell fogadnunk saját testünket mint Isten ajándékát ahhoz, hogy az egész világot az Atya ajándékának, közös otthonnak tartsuk és fogadjuk el, míg a saját testünk feletti uralom logikája idônként észrevétlenül a teremtés feletti uralom logikájává alakul. Lényegi fontosságú egy valódi humánökológia szempontjából, hogy megtanuljuk elfogadni saját testünket, gondozni és tiszteletben tartani jelentéseit. (Ferenc pápa: Laudato sì’ 155.)

– Szent Ferenc a Naphimnuszt nem egy szép tavaszi kirándulás alkalmával, hanem egy testi fájdalmakkal és lelki gyötrődésekkel teli éjszaka után írta. Valójában minket sem csak az idilli természet valóságai képesek élőbb kapcsolatra segíteni Istennel. Keressük és szeressük a Teremtőt abban is, ami nem szép, harmonikus, hanem kereszt…