Tolsztoj egyik elbeszélésében szerepel egy kegyetlen uralkodó, aki azt kéri udvarának bölcseitől, hogy mutassák meg neki Istent, mert látni szeretné. A bölcsek nem tudták teljesíteni kívánságát, s végül egy szegény pásztorfiú felajánlotta, hogy ő szívesen vállalkozik a feladatra. A pásztorfiú elmondta, hogy a király szeme nem elég jó ahhoz, hogy meglássa Istent. Akkor a király azt kérte a fiútól, hogy legalább azt mondja el neki, mit csinál az Isten? „Erre a kérdésre csak akkor tudok válaszolni – mondta a fiú -, ha ruhát cserélünk”. A király először vonakodott, majd győzött a kíváncsiság. A király felöltözött a pásztorfiú egyszerű ruhájába, a szegény ember meg a király pompás öltözékébe. Ekkor kapta meg a választ: „Ezt cselekszi az Isten”. Izajás próféta írja: „A mi betegségeinket ő viselte, a mi fájdalmainkat ő hordozta. (…) A mi vétkeinkért szúrták át, a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyulunk meg.”
Ahhoz, hogy megértsük az Istent, hogy meglássuk Őt, és megtudjuk mit cselekszik, elég ha a feszületre nézünk. Megváltásunk áldott eszköze a kereszt, mely minden ember üdvösségének záloga is egyben. A kereszt nemcsak a kereszténység szimbóluma, de földi életünk kísérője is. Minden ember, aki valaha élt és élni fog a földön, találkozik a kereszttel. A hívő embernek azonban nem kell tudattalanul elszenvednie, hanem tudatosan kell hordoznia, sőt érdemszerzővé tennie.
Jézus vállalta a földi életet, és a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk. Jézus bár bűntelen volt, magára vállalta a bűneinkért járó büntetést és példát adott a kereszthordozásra. Az Istenhez tartozás szinte lehetetlen áldozathozatal, lemondás és keresztjeink elfogadása, vállalása nélkül. Kempis Tamás így fogalmaz: “Sokan sürögnek Jézus körül, akik szeretik az ő mennyei országát, kevesen, akik keresztje alá hajtják vállukat. Sokan vannak, akik vágyakoznak vigasztalására, de kevesen kérnek részt a megpróbáltatásból. Lakomájában sokan mellé ülnek, böjtjét kevesen vállalják. Arra mindenki vágyakozik, hogy vele örvendezzék, de kevesen akarnak valamit
szenvedni érte.”
Valóban, bár nehezen viseljük szenvedéseinket, keresztjeinket, mégis azzal tehető érdemszerzővé, az ad értelmet mindennek, hogy nem az elmúlásba, az Isten nélküli létbe torkollik, hanem abba az örök boldogságba, amire eredetileg az Isten meghívta az embert. Nem cél a szenvedés, csupán eszköz, mely az Örök Boldogságba visz.
Robi atya